Rongy

A múlt hét közepén kisebb felfordulást okozott az egyik áruházlánc helyi fiókja: elkezdte kiárusítani féláron nyári kollekcióit. Olyan kisebb, többnyire női darabok voltak – ahogyan én láttam –, amelyeket nyári alkalmakra lehet és szokás felvenni, könnyű blúzok, szoknyák, egy- és kétrészes ruhák, talán arra jók, hogy valamelyik évközi vasárnapon el lehessen menni bennük a templomba, városba, ide-oda, esetleg hétvégi partin is meg lehet bennük jelenni a kispolgári társaságban, de reprezentálásra már nem valók. Tulajdonképpen olyan ruhafélék, amelyekből ha sok van is, olyan, mintha csak egy lenne. Lehet a legkülönbözőbb színkombinációkat összeállítani belőlük, lehet a formákat variálni, akkor is közönségesek.

Az egyéniség sokkal komolyabb cuccok által mutatkozik meg, azokat úri szabók varrják, vagy pedig márkás holmik, amelyeken nem a cetli és a jelzés, hanem a visszafogottság, a klasszikus vonalak jelzik az értéket. Ilyeneket viselnek a jó ízlésű emberek, függetlenül attól, hogy tehetősek-e vagy sem. A válogatott ruhadarabok nem a kiárusítások alkalmával kerülnek birtokunkba, hanem már fantáziánkban léteznek, belénk vannak kódolva, s amikor véletlenül meglátjuk, akkor tudjuk, hogy ez az! Néha filléres darabok, máskor pedig annyira drágák, hogy elviszi a fél fizetésünket, de nem hagyjuk elsuhanni a soha vissza nem térő alkalmat. De amikor szórólapokkal gerjesztik a vásárt, amikor különböző csatornákon szólítanak meg, hogy vedd meg és fuss, akkor gyanús az egész. Vélhetően nem akar raktározásra költeni a logisztika, s csak azért enged most ötven százalékot, hogy nagyobb legyen a hatás. Mára mindenki elfelejtette, hogy a tavalyi szezonhoz képest idén majdnem duplájába került volna minden rongy a maga idejében, ha májusban akarunk a nyárnak nekivetkőzni, illetve -öltözni.

Ebben a kisvárosban azért veszik be a csalit, mert manapság nem a színház, nem a templom, nem a korzó a ruhatár felvonultatásának helyszíne – mindenki autóval közlekedik, s az utastérben olyan mindegy, hogy mit gyűrűnk össze, esetleg mit izzadunk össze –, hanem a bolt, a vásárlás aktusa maga a cél. Ott válik lényegivé a szándék. Az a pillanat a legemlékezetesebb, amelyben kiválasztja az ember fia vagy lánya a cuccot, kifizeti, majd az áruház felségjelét viselő zacskókat és dobozokat hurcolva eltipeg a parkolóig. Közben figyelmezteti barátnőjét is telcsin vagy telón vagy blekberin, elárulva, hogy mindenkinek ott kell lennie a vámszedők templomában, aki számít, hiszen a város két legmenőbb asszonya is épp ebben a minutumban spájzolt be a fölös holmikból úgy ötszáz euróra.

Columbo jut eszembe ilyenkor, s a hadnagy felesége és anyósa, akik ugyan soha nem jelentek meg a filmekben, de azt tudtuk róluk, hogy egyszer sem vásárolnak rendkívüli dolgokat, nem pocsékolták a drága pénzt csak úgy, hiszen Hollywoodban élvén láttak egyet és mást életükben, shopping centert aztán rengeteget. Kipróbált és tartós ruhadarabjaik lehettek, s hagyták a nyomozót abban a ballonkabátban megvénülni, hiszen nem voltak konzumidióták.