Rovatok

...az éji homályban?/ Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző/ Fénnyel jársz egyedül… – olvassuk a Zalán futásának első sorait. Aki tudja, túl Vörösmarty sorain, az sorolja még a dicsőség idejére emlékezőn, minden hexameternél szebben hangzón, hogy: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Hidegkuti, Bozsik, Zakariás, Budai II., Kocsis, Puskás, Czibor. Ez a névsor nem mást takar, illetve hoz elő a múltnak homályából, mint a legendás Aranycsapatot, amely e felállásban mindössze négy sorsdöntő meccsen lépett pályára, a többi közt a londoni 6:3-as találkozón is. Bizonyára sokan látták az angolok elleni emlékezetes mérkőzés felvételeit, illetve a meccs hangulatát, az ötvenes éveket felidéző játékfilmet. A magyar emberek általában tisztában vannak azzal, hogy mit jelentett ez a győzelem akkor, s mit jelent manapság. Viszonyítási alap. Olyan, mint Szent István királyunk, mint IV. Béla, mint Hunyadi János és Mátyás király tettei. Történelmi tények a győzedelmes gólok.

Nem véletlenül keveredik most a történelem és a sport. Nálunkfelé gyakran vegyül a kettő. Valahogy úgy vagyunk ezzel a nagy tömegeket megmozgató labdajátékkal, hogy folyton mellérendelődik a politika és a nemzeti öntudat. Vannak olyan elméletek, melyek szerint az 1954-es világbajnoki győzelem nagyon kellett a megtépázott büszkeségű nyugatnémeteknek, a felzárkóztató Marshall-segélyek után ekkor jutottak el arra a szintre, hogy gazdaságilag és politikailag ismét elfogadtassák magukat a fejlett nyugati világgal, jelezve, hogy örökre vége a hitlerájnak. A háborúban vesztes és kommunista akolba terelt magyaroknak is nagy lehetőség volt a foci, hiszen általa megfogalmazódhatott a feltámadás reménye. Az életkedv mutatkozott, hogy az elvéreztetett generációk után – a csapatból Hidegkuti (1922), Lóránt (1923) és Zakariás (1924) képviselte a háborút megjártakat, a többiek az 1925 és 1929 közötti évjáratokból valók voltak – maradt, felnőtt ismét a továbbéléshez szükséges erő és megtartó akarat. Túl ezen még az is belemagyarázható e sporttörténetileg fontos időszakba, hogy a belügy és a hadügy által pénzelt játékosok – a csapat tagjai többnyire e két minisztérium tisztikarában kaptak rangfokozatokat és javadalmazást – az új ideológia felsőbbrendűségét voltak hivatottak népszerűsíteni. Sokan pedig egyfajta lázadást véltek a gyönyörű játékban, amelyben a körülmények dacára is képesek a magyarok felmutatni legbelső lényegüket. Az igazság valahol középen lehet.

Az 1958-as esztendő immár 1956 után következett. Akkor megint megtizedeltetett a magyar társadalom. Az Aranycsapat is elillant, szertefoszlott hirtelen. Immár ötvenöt éve, hogy a magyar válogatott Bukarestben nem képes megverni a románokat. Mintha megbénulnának. Mintha atomjaikra esnének szét. Puskásék játékára a gyorsaság volt jellemző, a passz, az összjáték. Ilyesmi elképzelhetetlen a mai magyar csapatnál. Azt mondják a rossz nyelvek, hogy minden magyar játékos előtt fel kellene ilyenkor villantani egy Lamborghinit. Talán az segítene. Én azonban nem ezt állítom, hiszen a játékos a labdával azonosítaná a méregdrága sportautót, és magának kívánná megtartani. Nem passzoljuk csak úgy tovább az eurótízezreket!

Mondtam még más meccsek után is, és nem győzöm hangoztatni, hogy talán a futball betiltása jelenthetne megoldást, a földalatti játék és az amatőr pénztelenség. Hogy mi lenne a közönség hordaként viselkedő aljanépével? Dolgozhatnának vagongyárban. Például. Azok. Ezek pedig a román főváros köztisztasági vállalatánál. Időnként jót tenne egy-egy közös munkatábor is, ahol nemzetiségre való tekintet nélkül fáradoznának a jóvátételen. Hátha a nyomorúság összehozná az embert az emberrel. Magyart a románnal. És románt a magyarral. Hátha ki-ki magához térne. Mert ez már nem játék, ami az arénán kívül látszik, ez maga a rögvalóság, mélyen a béka valaga alatt.

Hadd lássuk, van-e ember a magyar glóbuszon, aki e csapatkezdő tizenegy nevét megtanulja, és elrettentő példaként sorolja, ha kell… Vállalja-e valaki?