Népdalt! Népdalt!

Lejárt a falunapok zöme, és – az utóbbi két hetet kivéve – az időjárás is gondoskodott arról, hogy szó szerint forró ünnepségeken örvendezzenek a települések szülöttjei. Új műfaj a falutalálkozó, falunap az utóbbi két évtizedben. Van, ahol jut pénz minden évben erre, máshol ötévenként mernek belevágni ilyen falurengető esemény megszervezésébe. A település legnagyobb eseményei közé tartozik, mert nem korosztályi, vallási, műveltségbeli rétegeket mozgósít csupán. A választási kampányokat kivéve ilyenkor esik szó kultúránkról, hagyományainkról. Erre az alkalomra áll össze az asszonykórus, ekkor lép fel az iskolások tánccsoportja, furulyaegyüttese, mikrofonhoz szólítják a jó hangú gyermekeket, és előkotortatják a szekrények mélyéről a nagyanyák kézimunkáit is. Szóval érvényesül a népi jelleg és a kulturális vonatkozás. Népviseletet vesz magára minden vasárnapi templomba járó is. Rikító színű és angol feliratos baseballsapka helyett előkerül a fekete kalap, a reklámpólók helyett a keményített fehér ing, a színes tangák kötőit a legnagyobb testi domborulatok között eltakarja az alsószoknya. Ilyenkor jut eszükbe – na nem mindenhol – az értünk tenni akaróknak, hogy voltak valamikor a közösségért önzetlenül cselekvő emberek is, értelmiségiek: tanítók, lelkészek meg jó nevű kézművesek, idegenben érvényesült atyánkfiai – ezek utódainak cirádás szélű emléklapokat, díszpolgári címeket osztogatnak.

A műsorok szórakoztató részében lépnek színpadra a népdalénekesek. Legtöbbjük lenyomatja gépzenekísérettel azt a tíz-tizenöt dalt, amire szerződött, aztán hamar továbbáll, este máshol kell már fellépni, rövid a szezon. Megesik, hogy több a nóta, mint a dal. Hallottam olyan csoportot is, amelyik az egykor ötszáz lejesnek nevezett, melldagasztó propagandadalokat szedte csokorba…

Mint ahogy székely harisnyaként nem lehet eladni kínai műanyag pizsamát, úgy népdalként sem kellene színpadra vinni a hallgató nótákat, slágereket, háborús propagandadalokat, miegymást. Mégis, úgy tűnik, ez utóbbival könnyen ki lehet szúrni a miccset majszoló és sört szürcsölő székely szemét. Nem tudhatom, ki dönti el, mi kerüljön műsorra. Talán maga a községi elöljáró, a polgármester? Vagy a kultúrigazgató, ami sok községben nincs is? Vagy milyen szervezőbizottság? Elképzelhetően az önjelölt „népdalénekesek” keresik meg a szervezőket, magukat ajánlva, és nem a községi, falusi szervezők zavaros agyában vegyül össze a szezon a fazonnal, ahogyan mondani szokás.

Míg legtöbb esetben azon sajnálkoznak az értelmes és alkoholtól még el nem borult agyú részvevők, hogy harmad-, negyedrangú, legtöbb esetben az anyaországban rég lecsúszott „sztárokat”, „celebeket” hívnak meg (aránylag elérhető áron), mert őket lehet a tévécsatornákon látni, addig, kirívó példaként, a helyi előadók egy része a maga ócska műsorát tukmálja, talán éppen látatlanban, a falunapok szervezőire. Saját kultúránk gyanánt. Mert vannak megélhetési népdalénekeseink. Akiknél jobb hangú fiatalokat körzeti népdalversenyeken is hallottam már. Akik ihaj-csuhajos, még bár a vidékre sem jellemző énekeikkel tapsviharra számíthatnak, mert úgymond mindent szeretünk, ami a mienk. Mert akként próbálják tálalni.

A kultúra, saját kultúránk ismerete sem kötelező. Belső igény kell, hogy magunkénak valljuk. Éppen ezért ne vegyítsük össze se a nájlonnótákkal, se a giccses hallgatókkal. Mert a népdalénekes meg a normára nótázó között nagy a különbség – és nem mindenki érdemli meg a tapsot.