Nem tudja a jobb kéz…

Aggódom mostanában, mert azt látom: nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Ezt a közmondást olyan családokra hallottam használni, amelyeknél nagy volt az összevisszaság, sőt egyik a másik ellenében cselekedett. Vagyis nem volt fej, agy, ami egyetlen szervezetnél összehangolná: most ezt így, amazt meg úgy, ekkor kell megtenni. Egyáltalán nem jó állapot, mert nincs haladás, meg hát a közösség nem sokra tartotta az ilyeneket.

Szóval ezért aggódom, és nem csupán magamért vagy rokonaimért, barátaimért, jó ismerőseimért, hanem már az egységesnek mondott nemzet minden tagjáért, az ország minden polgáráért. Mert egyrészt nem nagyon látom azokat az országosan érvényes vagy az egész nemzetre hatással lévő intézkedéseket, amelyek jobblétünket céloznák (a legutóbbi választások után egy évvel), ezáltal az egyéni és közösségi boldogulást segítenék, másrészt pedig azért aggódom, mert boldogságeszményünktől hétről hétre mind messzebb kerülünk. Mert mitől boldog egy ember? Ha vágyainak, álmainak legalább egy részét megvalósíthatja, ha viszonylagos anyagi jólétben, békében és biztonságban él. Persze nem könnyű lemérni, egészen pontosan mitől lennénk boldogabbak, de az utcán, váróteremben, üzletben is hallani, hogy egyre rosszabbul élünk. Mert drágult ez is meg az is, ismét.

A zöldség, gyümölcs ára példátlanul magas. Rá lehet ezt fogni az aszályra vagy az államelnökkel kapcsolatos politikai csatározásokra, ám a száz eurónál kevesebb nyugdíjak és a kétszáz euró alatti fizetések számos család mindennapi betevőjét teszik kevesebbé ilyen árak mellett. Na és ettől csupán a létbizonytalanság érzése alakul ki, odalesz a boldogságérzet mellett talán a remény is. Az üzemanyag, a gáz, az elektromos energia, a gyógyszerek árának változásáról csupán annyit sejthetünk: olcsóbb egyik sem lesz.

Attól, hogy én aggódom, vagy mások is, sokan, még semmi sem változik. A cukor, a hús, a tej ára nyilván nem változik, mert ha így lenne, kézzelfogható eredményeket tudnánk elérni csupán szellemi-lelki szinten. De erre ne számítson senki! Inkább fogjon kapát, ásót, ragadja meg az eke szarvát, a villa nyelét, aki csak teheti, és a jövőben igyekezzen megtermelni legalább valamennyi zöldséget, ennivalót. Mert érdekes módon lehet arra hivatkozni az üzemanyag árának emelésénél, hogy földrészünkön vagy az egész világon felment a kőolaj ára, de én még arról nem hallottam, hogy a paradicsom, a krumpli, a murok, a hagyma világpiaci ára megugrott volna… Vagyis: amit máshol termelnek meg és behozzák az országba, azt úgyis olyan drágán teszik ki a polcokra, amennyiért naponta látjuk, hiába olcsó a kontinens más országaiban. Egyebek közt ebben sem a kereslet–kínálat törvénye érvényesül. Hanem a könnyű pénzszerzés, a meggazdagodás vágya. És senki nem akar rendet tenni ezekben a dolgokban. Szóval ezért aggódom.

Mert, ugye, nyerészkedni mindig könnyebb, mint termelni. Az áruházak árcsökkentett zöldségét olyanok rángatják ki a vásárlók kezéből, akik másnap piacolnak vele. Udvarhely meg ilyen szempontból eddig is drága város volt. Az aranytojó tyúk pedig, a termelő, mielőtt csontra soványodna, valószínűleg átrepül a kerítéseken a második-harmadik szomszédba.