Rovatok

Valóságos sikertörténetnek számít a marosvásárhelyi Lakó-Péterfi Tünde kezdeményezése, aki húsz év távollét után költözött vissza Marosvásárhelyre. Az írás, a feliratozás s a magyarság vállalása egyaránt. Hogy hosszú-e a két évtized a magyarság életében, azt így nehéz eldönteni. Az ember pályáján, bizony, ez nagyon sok – az élet egynegyede. Bizonyos szempontból az erdélyi magyarság életében is az volt, hiszen a két évtized – lassan immár negyedszázad – nem akármilyen változásokat hozott.

Ha emlékeim nem csalnak, előszeretettel emlegették alkalom szülte, majd lassan profivá változó politikusaink, hogy Európa legnagyobb lélekszámú nemzetiségi kisebbsége vagyunk. Talán át sem gondolták normálisan, hogy az akkor még létező Szovjetunió, mely rohamléptekben ugyancsak a rendszerváltoztatások és a birodalom szétfejlődése felé haladt, tele volt olyan népekkel és nemzetiségekkel, amelyek különböző tagköztársaságokban ugyan, de mindenféle autonómiák és jogok nélkül majd’ hetven esztendeje éltek a világ legnagyobb kiterjedésű államszövetségében, amelyben azért mégiscsak igen sok minden oroszul hangzott és cirill betűsen íródott. Akár többmilliós szovjetben tengődő tömegek létét hallgatták el finoman torzító hangadóink. A baszkok akkor is megvoltak. És a helyükön voltak azok a kisebb-nagyobb nyugat-európai etnikai közösségek, amelyekről szó sem esett a nagy ügybuzgalomban. A magyar ügyért, a saját érdekünkben kifejtett politikai és szociális törekvésekben. És úgy általában sem.

Magam is emlékszem, hogy milyen jó volt hallani és tudomásul venni a néhai Antall József miniszterelnök, Csoóri Sándor és más magas funkciókban lévő magyarok kijelentéseit a tizenötmilliós nemzetről, amelynek egyharmada szétszórtan él a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. Mi magunkat 1,7 milliónyira becsültük, bár a statisztikák ennél a számnál jóval szerényebbet írtak, hiszen kétszázezer fő azonnal felszívódott. Úgy voltunk a mintegy tizenkét százalékos mínusszal, hogy főleg azok foglaltatnak benne, akik valamilyen okból kifolyólag nem vállalták fel egyértelműen a kisebbségi identitást, illetve sokan eltávoztak az országból a legsötétebb években, de hamarosan haza fognak jönni, hiszen itt a szabadság ideje, egy nagy, a legnagyobb kisebbséghez tartozni pedig örömöt jelent. A magukat gyáván másnak mondók is megejtik a maguk pálfordulásait, s a magyar kebelre borulnak. Ez még a márciusi események előtt volt. Aztán bekövetkeztek a véres események.

A marosvásárhelyiek valóságos sportot űztek a távozásból. Mintha azt lesték volna az itthon maradottak, hogy lehessen még egyszer politikai okokra hivatkozva elmenni. Ez esemény utáni disszidálást jelentett. És – sajnos – nem csak a vásárhelyiek. Ha liberálisak akarunk lenni, akkor itt elmondhatjuk, hogy mindenkinek szíve joga eldönteni, hol éli le az életét. Mi magunk is túl szabadon fogtuk fel olykor a ragaszkodás eszméjét, s időnként jó messzire elcsángáltunk önnönmagunktól és a szülőhelytől.

Húsz év alatt el lehet satnyulni. Bele lehet fáradni, mert olyan, mintha demokrácia lenne itt és jogbiztonság. Az ember megszokja, és elhiszi, hogy ez így van rendjén. Aki húsz év múltán tér vissza, egy két évtizeddel korábbi szemüvegen lát mindent, s az bizony nem fejlődést, hanem visszarendeződést mutat. Ezért hatott újult erőnek és bátorságnak Lakó-Péterfi Tünde mentalitása. Bár mindenkinek jutna egy adag a háborgásból és a magyar civil kurázsiból! Mert itt mindennap bizonyítani kell, vizsgázni és bizonygatni, de magyarul. Csakis magyarul. Hiszen ha nem, akkor bizonnyal a lélekharang meghúzása közeleg, ha igaz, hogy már csak 1,2 milliónyian tengünk-lengünk e kies hazában. Vajon mennyi az annyi? A hátralevő időnk? Nyolcvan év? Vagy annál kevesebb?