Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács bejelentette, hogy létrehozták a szervezet sportbizottságát. Egy társadalmilag rendkívül fontos tevékenység felé fordulnak, s ha van sportpolitika, akkor miért ne lenne politizált sport is, nemde?
A sporttal, az utánpótlás-neveléssel, az erdélyi magyar sportolók támogatásával természetesen foglalkozni lehet, és kell, s ilyen tekintetben csupán egyet tudunk érteni a sportbizottság megfogalmazott céljainak némelyikével. Az általános iskolai, gimnáziumi és egyetemi sportvetélkedők bővítése mindenképpen dicséretes vállalkozás, hisz a magyar iskolák osztályainak keretében a vetélkedők valóban a közösségi szellem, a szükséges nemzeti öntudat fejlesztését segíthetik elő. A magyarországi ifjúsági sportmozgalmakhoz való csatlakozás sem elvetendő ötlet, különösen, hogy szórványosan már élnek hasonló kapcsolatok egyes iskolák, helyi sportegyesületek között. S bizony nagyon elkelne több magyar sportprofilú osztály is, hisz akkor több tehetséges gyerek tanulhatna az anyanyelvén, elkerülvén azt a jelenlegi áldatlan állapotot, hogy közülük nagyon sokan kényszerülnek román sportosztályba, mert nem jut hely a magyarban. Igaz, eme utóbbi célkitűzés megvalósításához nincs igazán eszköz az EMNT kezében, de a szándék méltányolandó. Nem kivitelezhetetlen viszont, hogy neves magyar szakemberek tartsanak képzéseket erdélyi sporttanároknak, edzőknek.
A dolog akkor kezd egy kissé sántítani, amikor a teljesítménysportot is a politikai ernyő alá kívánja vonni a szervezet. Azt mondja ugyanis, hogy a tehetséges magyar nemzetiségű sportolóknak ösztöndíjat kellene biztosítani (eddig egyetértünk), csupán a forrást nem említik. Ha ugyanis ezt a román államtól várják, akkor mindjárt ellentmondásba kerülnek a következő programponttal, amely szerint a magyar államnak lehetővé kell tenni, hogy az erdélyi magyar sportolók az anyaországot képviseljék. Miért lenne tehát a román állam érdeke egy olyan sportoló támogatása, amely később Magyarország színeiben teljesítené ki tehetségét? Ha pedig a magyar állam adná a pénzt, azzal a vállalással, hogy az illető utóbb áttelepedik, akkor az többet ártana a sportolónak, mint használna, hisz a legtöbb szakágban az ezzel járó elkerülhetetlen elszigetelődés szükségszerűen megtorpantaná a fejlődését.
Amúgy aligha szükséges erre külön politikai vállalást tenni. Tehetséges erdélyi magyar sportolók egész serege húzta már magára a szent koronás mezt, s szerzett dicsőséget magának és Magyarországnak, s valószínűleg a jövőben sem fogja senki intézményesen akadályozni a hasonló, önként vállalt migrációt. Kijelenteni tehát, hogy a magyar állam „tegye lehetővé”, hogy az erdélyi sportolók a magyar színeket képviseljék, úgy ahogy van értelmetlen, hisz azt eddig sem akadályozta meg senki.
Amit az EMNT dokumentum pedig teljesen figyelmen kívül hagy az, hogy a különböző sportágak sajátosságai folytán az egyén érvényesülési érdekei esetleg úgy kívánhatják meg, hogy az illető mégis inkább szülőhazája képviseletében versenyezzen. S ha úgy választja, vagy úgy hozza a sors, hogy Románia színeit képviselje, attól a magyar nemzetiségű sportoló még a mienk, és magyar maradhat. Így inkább azt kellene elérni az EMNT magyarországi partnereinél, hogy amikor egy-egy MTV-s vagy Duna Televíziós közvetítés során felbukkan némely büszkeségünk, akkor ne hallgassák el, vagy ne románozzák le, hanem pontosan olyan szeretettel beszéljenek róla, mint ahogy magyarként (akár külhoniként is) egy magyar kommentátor részéről megérdemli.
S akkor még nem is beszéltem arról, hogy a teljesítménysport a társadalmi kultúra az a szegmense, amelyben az anyanyelvnek nem lenne szabad elválasztó elemnek lennie. Amennyire fontosak számunkra a magyar iskolák, a magyar kulturális intézmények, legalább olyan fontos, hogy legalább bizonyos területeken ne szigetelődjünk el a többségi nemzettől, hisz a közös élményekkel lehet legjobban elvenni a szélsőségek élét. A sport pedig kiváló terep a közös örömre, bánatra… Ha ezt a területet is nemzetiségi alapon kívánják megszervezni, annak a negatív következményei kiszámíthatatlanokká válnak. Avagy még emlékezhetünk mindannyian olyan esetekre, amikor egyes magyar sportolókat nemzetiségük okán hagytak ki bizonyos válogatottakból, csapatokból. Ha tehát most, bármilyen módon, a nemzeti hovatartozás szerinti különutasokká válnánk, ugyanezt a bűnt követnénk el.
Saját magának mond ellent vagy egyszerűen előremenekül Borboly Csaba? Esetében akár mindkettő igaz lehet. Nekünk azonban emlékeztetnünk kell a politikust arra, amiről ő ma már hallani sem akar.
Elhívták a sajtót egy olyan rendezvényre, amelyen három órán keresztül a pásztorkutyák és a turisták közötti békés megférés lehetőségeiről volt szó. Megoldást nem nagyon találtak a problémára, a médiát azonban jól megszidták.
Parlamenti választás után gratulálni kell a győztesnek – jelen esetben saját magunknak, erdélyi, székelyföldi magyaroknak –, és egyúttal érdemes némi következtetést is levonnunk. Csak ezek után szabad továbblépni.
Tizenöt éves lett a Székelyhon. Szinte nincs az életnek olyan területe, ami ne változott volna meg radikálisan az elmúlt másfél évtizedben. Ez pedig az online médiafogyasztásra hatványozottan érvényes.
szóljon hozzá!