Lokálban a patrióták

Valahogy úgy van az, hogy akkor vesszük észre, hol is élünk, amikor eltávolodunk szülőhelyünktől, amikor elkezd belülről rágni az a bizonyos haza-kéne-menni-már, amikor elkezd hiányozni a gyermekkori udvar árnyas eperfája, a folyópart meztelen talpakat sanyargató kavicsa, a valahova vezető út fojtogató pora, a sarki fűszeres kéremalássanja, egykori táncoldák petróleumszaga, őszi évkezdésekkor az iskolák terpentinillata, fekete táblán a kréta csikorgó, hátborzongatóan üveghangú csusszanása, kiskocsmák ablakából az esténkét utcáravetülő halványan derengő fény, a színházbajárás fojtogató nyakkendőjű emléke, a húsvétra vett új cipő szorítása, női fodrászatok dauervizének orrfacsaró áradata, s a szomszéd kutyák holdra-vonítása álmatlan éjszakákon.

Tulajdonképpen nem is tudjuk megfogalmazni, mi az, ami otthonivá tesz minket itthon, csak úgy mondogatjuk, hogy lokálisan patrióták vagyunk, spéci lokálpatrióták, mert néha olyan jól hangzik ez, meg aztán dagasztja is a honfiúi kebelt a csak-a-miénk tudata, amit valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan vehemenciával ki akarnak irtani belőlünk, és a megmagyarázhatatlanságoknak ez a csimborasszója már az elmebaj kapuit döngeti. Mert miért lenne baj az, hogy szeretem azt az árnyas sétányt, ahol gyermekkoromban spilhóznisan kentem magamra az eperfák lila illatát, miért lenne baj az, ha ragaszkodom az égbenyúló kockakövekhez, miért lenne baj, ha a visszaálmodom a hétfák susogó bizsergetését, kültelki bérházak udvarának vasárnap déli húslevesillatú halk zsongását, szombat esti lázat a munkásklubok dohányfüstös termeiben, ahol egymás lábán taposva csápoltunk a frissen becsempészett Petróleumlámpa dallamára, és miért lenne baj, ha szeretem azokat az embereket, akik velem együtt álltak kenyérsorban, tejsorban és hússorban és jó ég tudja még milyen sorokban, miért lenne baj, ha azt szeretem, amibe beleszülettem, ami együtt nőtt velem, ami lassacskán együtt öregedik meg velünk, s röppen tova, mint katolikus templomok tömjénillata a szentmise végén.

És miért lenne baj az, ha titokban elsiratom a bezárt mozitermeket, az elidegenedett egyetemi bentlakásokat, menzákat, ahol szép reményű és rettenetesen okosnak tűnő tanhallgatók készültek orvossá lenni, ha szorongató nosztalgiával gondolok kockás abroszú sörözőkre, tisztes késdobálókra és markáns arculatú becsületsüllyesztőkre, amelyeknek még a környékétől is hiába tiltottak máig érthetetlen szülői szigorral, tulipánokra, oroszlánokra, muskátlikra, vagonokra, hargitákra, ahol sarokasztaloknál váltottuk meg a világot estelente nemesebb célra érdemes bőszült kitartással, és vélt igazaink tántoríthatatlan hitével. S ha jobban belegondolunk, nem is az eperfákat, a kavicsos Maros-partot, és nem a kockaköveket, az áporodott kiskocsmákat, nem a brillantinillatú fodrászatokat, talán még csak nem is a hétfákat, a cementlapokat keressük olyan buzgó kitartással, az is lehet, hogy a vasárnap délutánok húslevesillata, a mindig mindenhol előttünk nyújtózó utak pora sem annyira fontos nekünk, mint amennyire tűnik, s lehet, hogy egykorvolt cirkuszi sátrak ponyvái alá sem bújnánk be olyan szívesen, mint amennyire azt elhinnék rólunk.

Tulajdonképpen egykori önmagunkat keressük az eperfákban, az utak porában, a kockakövekben, a nyárfák esti susogásában, oroszlánokban és muskátlikban, zsibbadásig állt sorokban és félretaposott húsvéti új cipőkben. És nem találjuk magunkat, nem vagyunk ott az eperfák lombjai között, nem vagyunk az utak porának szürke fuvallatában, nem vagyunk kiskocsmák asztalának sarkánál, mert nincsenek kiskocsmák, nem vagyunk ott a vén nyárfák árnyékának enyhében, mert nyárfák sincsenek már, és nincsenek elmulatott munkásklubok, és nincsenek már kócos kis ördögök a félretaposott ünneplő cipőkben, és nincsenek meg azok a kellékek, amelyek által meghatározhatnánk önmagunkat. És ez a legnagyobb bűn, amit ellenünk elkövethetnek – azt pusztítják el, ami által voltunk, ami meghatározta létünket, ami úgy tartozott egykori valónkhoz, mint rossz gazda által elcsapott kutyához a szőrébe ragadt bogáncs.