Közlekedőedény

Annak próbáltam utánajárni a minap, hogy vajon milyen arányban végezhetnek fizikai munkát az Európai Unió nyugati felében az emberek. Ott, a kontinens jobbik fertályán. Azokban a klasszikusan európai országokban, ahol kétezer eurós minimálbérből nyomorognak. Azt láttam, hogy az aktív lakosság mintegy öt százaléka dolgozik úgy, hogy közben a testi erejét is használja.

Egyáltalán nem kell csodálkozni azon, hogy a francia középparaszt – értsd: mezőgazdasági vállalkozó –, ha teheti, azonnal a keleti végek felé kacsint, amikor el kell végeztetnie valami alantasabb munkát. Talán gépei vannak hozzá, talán az energiahordozók is olcsóbbak, kifizetődőbb, mint az élő munkaerő s a vele való vesződés, de a kézzel elvégeztetett munkálatnak mégiscsak van értelme, mert rá lehet fogni – mondjuk – az adott folyamatra, hogy „bio”, hogy természetes módon, kézzel szüretelték, gyomlálták, dédelgették, s akkor mindennek magasabb az ára. És tulajdonképpen mindegy, hogy hol kerül be a „rendszerbe” a termék, egy áruházlánc nyugati vagy keleti polcain, mert az ár itt is, ott is annyi, s a haszon sem szerényebb a kispénzűek vidékén, mert a minőségnek bárhol ára van. Mondhattam volna német zöldségkertészetet, dán sertésfarmot vagy akár holland tehenészetet is. A jó öreg és gazdagabb Európában minden szinten szükség van keleti balekra.

Románia tisztségéből felfüggesztett, majd komoly huzavona után oda visszaengedett elnöke – ez a körülötte zajló húzom-eresztem játék volt egyébként az idei dologidőben nálunk a legfőbb tevékenység, az illetékesek egymás és az államfő mocskolásán kívül mást nem is nagyon tettek EU-konform bérezés mellett idehaza és külföldön egyaránt –, szóval a parancsnoki hídra visszatért hajóskapitány tett egy helytálló javaslatot a minap, amikor az unió főkorifeusai Bukarestben gyűléseztek. Jó lenne valami etikai kódexet készíteni – proponálta –, amely szabályozná az Európában való munkavállalást. Jó lenne, ha ebben a nagy összeborulásban, amikor oly vehemensen emlegetik a felzárkóztatást, történne valami konkrét lépés a modernkori rabszolgaság ellen is, amikor emberek százezrei képesek végigutazni a fél kontinensen, csak hogy egy kicsivel jobban éljenek. Nem jobban, hanem inkább több pénzből. És nemcsak utazgatásra képesek a kelet-európai aktív munkavállalók, hanem a tartós távollétre, sőt arra is, hogy éveken, évtizedeken át vállalják pénzért a számkivetettséget. Mert a pénz (látszólag) igen nagy úr.

Az elnöknek igaza van, hiszen nagyjából hárommillió állampolgár távozott az országból. Az „odakint” lévők egyharmada magasan képzett, aktív, egészséges és mindenre nyitott. A másik harmad inkább csak kalandvágyó, fiatal, bohó, de tanulékony, ugyanakkor ártalmatlan társaság, amely bármikor képes bizonyítani. Ott. Nekik. A fennmaradó harmadrész pedig javarészt egy transznacionális etnikum tagjaiból áll, akik amellett, hogy határozottan életképesek, arra jók még, hogy benépesítsék egész Európát és a sajátosan idevalósi, keleti problémákat szertehurcolják Dublintól Palermóig, el Stockholmig. Szóval – javasolta az elnök – jó lenne, ha nemzetközi egyezmény szabná meg a béreket, a társadalombiztosítás kötelező minimumait és azt a konkrétumot, amely valóban segítené a felzárkózást. Mert „közlekedőedény” az unióval összekapcsolt országok sora, s ahogyan a fizikának, a gazdasági és a társadalmi életnek is vannak örök törvényei, a csak látszólag hasonló társadalmak helyet, teret, értelmet keresnének egy homogén Európában.