Kezd kicsi lenni

A tavaszi szél nem árasztott vizet, ám szépen lengette a zászlókat idén. Azokat a zászlókat, amelyeket egy évben egyszer merünk elővenni és kitenni a szélbe. Nem azért, mintha sajnálnánk, hanem másért. Mert elegünk van a március tizenötödikei helikopterzúgásból és abból is, hogy a rendőrautók minden reggel végigjárják a községeket, esetleg mondva csinált, nevetséges ürüggyel beállítanak valamelyik intézménybe, ha máshová nem, hát az iskolákba, hogy nézelődjenek, szaglásszanak. Hogy mit? Hát azt, hogy eléggé lojális állampolgárok vagyunk-e. Mert a magyarban, úgy látszik, mégse bíznak, bármennyire törvénytisztelő is, mert a magyarnak kétszer kell jobbnak lenni, mint másnak ahhoz, hogy legalább egyszer elismerjék.

Talán már az iskolás gyermekeknek is elmondják, nagyon helyesen, hogy a háromszínű zászlót 1848 után kezdték általánosan használni az egykori Magyarország területén. A piros, fehér, zöld színek egymás mellett akkor is jelképek voltak, amikor már tiltották más hatalmak. A nyolcvanas években, egyik zsögödi fesztivált megelőző felvonuláskor a megyeszékhelyi tapstéren a Hargita együttes táncosai, amikor tematikus műsorukat (katonabúcsúztató) bemutatták, azonnal izgalomba jöttek a helyi elvtársak, mert a lányok zölddel szőtt ruhája a fehér inggel és a legényeknek vitt piros szegfűvel akár elvtársi fejeket hullathatott volna.

Nekem is van háromszínű jelképem, amit ugyan nem lobogtatok, ám gondolok meg nem kopó színükre. Amikor a testvérem a szomszédos országban járva először hazaérkezett, Kis Jóska szomszédunk arra kérte, hozna neki háromszínű szalagot, „éppeg csak egy kicsit”… Akkoriban a határ innenső oldalán még hiánycikk volt. Talán ez volt az első kérés az anyaország felé. Kaptam én is, ünnepi alkalomkor egy kis háromszínű szalagot, ami ma is megvan, a másodikat pedig a moldvai Külsőrekecsinben, a csángó falvakban magyart tanító pedagógusok közt ismerősökkel találkozva.

Az idei ünnepen is meglobogtatta a szél a mi lobogónkat. Ám ahogy végignéztem az utcánkon, úgy tűnt, egyre kisebb lesz a mi zászlónk. Hogyan történhetett meg, töprengtem, miközben számba vettem, hogy a Vas család házán, lennebb az Ácsék kapujánál, Simóék házfalán, Hurubásék nyitott ablakában, illetve Fazakaséknál, Kolozsváriéknál, Katonáéknál mekkora zászlókat csattogtat a szél.

A mi zászlónkat édesanyám vásárolta a kilencvenes évek elején az anyaországban. Csodálkoztak is, hogy én zászlót vettem, mesélte el, amint szóba hoztam a zászlónk eltörpülését. Akkoriban az ünnepire megsepert utcák hangulatát gyakori helikopterzúgások rontották meg, igyekeztünk mégis korán kitűzni, hogy más se féljen követni bennünket.

Talán sosem lesz akkora zászlónk, mint a negyvennyolcas oklándi meg homoródkarácsonyfalvi, sem oly díszes. Nem gondolom, hogy a zászló nagysága, mérete egyenes arányban lenne az érzülettel, mégis elővettem nagyanyám varrógépének fiókjából a szabócentist. 77 centi hosszú és 55 széles, mértem le, aztán előkerestem az egyik legszebb ajándékot, amit pedagógus család kaphat. Kifakult, megkopott zászló, a jó emlékű, szelíd Gothárd Lina néni őrizgette titokban. Megfoltosodott, a zöldje ki is szakadt. Lina néni menye adta nekünk anyósa halála után, hogy mi őrizzük. Annak emlékére, hogy a kilencvenes években nekem mondta el, mit is dugdosott, rejtegetett. Ezt is megmértem, hossza 85, máshol 87 centi, a szélessége 58–59.

Ideje lenne illően nagyobb zászlóra szert tenni, a mienk kezdett kicsi lenni.