Rovatok

Erőss Zsolt a legismertebb élő székely – ezt a mondatot nem tudom, nem akarom múlt időben megfogalmazni. Róla akarok írni, de attól tartok, magunkról, magamról fogok többet.

Nem tudjuk, és valószínűleg soha nem derül ki pontosan, mi történt a 8586 méter magas Kancsendzönga csúcs közelében. Miért halt meg két profi: a legismertebb, legeredményesebb magyar hegymászó, és a talán legtehetségesebb fiatal, Kiss Péter. Szomorú vagyok, de nem csak a nagy valószínűséggel bekövetezett tragédia miatt. Magunkat sajnálom, azt az országot, ahol ilyen rettenetes mentális állapotok uralkodnak.

Nem hallgathatom el a dolgokat, néha beszélni kell arról is, ami fáj. Először beszéljünk a pénzről. Van egy amatőr hegymászó ismerősöm, aki sokat túrázott Zsolttal, és Kiss Péter talán a barátja volt. Ő hívta fel a figyelmem pár tényre, amin érdemes elgondolkodni. Azt mondja: az elhúzódó csúcstámadás (a tervezettnél sokkal hosszabb idő, huszonnégy óra alatt jutottak fel) annak az eredménye lehet, hogy valószínűleg többet kellett dolgozniuk és csak utolsóként használhatták a kötelekkel kicövekelt szakaszt, mert nem volt elég pénzük arányosan bepótolni a költségekbe! Ilyenkor ugyanis bevett szokás, hogy a szegényebbek kockáztatnak többet, és a kikötelezett szakaszokon ők mennek hátul, még akkor is, ha jóval profibbak vagy jobb erőnléttel rendelkeznek, mint pénzzel jobban eleresztett társaik.

Hogy ezt megértsük, olvassunk bele Erőss Zsolt világhálós naplójába a jelenlegi expedíció honlapján. Múlt csütörtökön, vagyis május tizenhatodikán kerül fel A megállapodás című írás, EZS aláírással, melyben ez áll: „Létrejött a nagy összexpedíciós találkozó május 15-én 17 órától. A spanyolok uralták a terepet, Carlos Soria csapatával a Thamserku szervezésében. Az iráni és a koreai csapat került nehéz helyzetbe, mert serpáik többet dolgoztak, oxigén, gáz, élelmiszer és erőtartalékaik lecsökkentek az előző, esélytelen csúcsmászási kísérletükben. A legfontosabb a csúcsmászás időpontjának meghatározása volt, meg hogy az alaptábor összes csapata összefog egy lehetőségre. Május 20. lesz a csúcs napja, így 17-én kell az alaptáborból elindulni. Az előrejelzés alapján szinte szélmentes »meleg« (csupán – 30 körül lesz a csúcsvidéken) időt ígérnek.

A csapatok igénylik a rögzített köteleket a legfelsőbb régiókban is, ezért hat serpát adtak össze, akik 19-én délután elkezdik az útvonal kiépítését az utolsó tábor fölött. A legtöbb csapat oxigénnel és serpával működik, az olaszok hárman és két spanyol (Oscar Kardiach és Luis) azok, akiknek vannak serpáik, de nem használnak oxigént. Csak mi vagyunk, akik mind két segítséget elutasítjuk, viszont olyan útvonalban, ahol sok csapat serpái dolgoznak azon, hogy csapatuknak megkönnyítsék és biztonságosabbá tegyék a feljutást. Számunkra tizedennyi kötél rögzítése is sok lenne, de az igaz, hogy lefelé így számunkra is biztonságosabb és gyorsabb. A serpák azon lázadnak, hogy nekünk miért sokkal olcsóbb az útvonal, mint annak, aki serpát fizet. Nekünk meg nem kell a serpa segítség és ennyi kötél, fontosabb az önerős teljesítés. Ezt kell összehozni egy útvonalra. Volt megállapodásunk az útépítő munkában való részvételre, de a kérdés leginkább anyagi jellegű.

Így lett kiemelt szerepünk a találkozón abban, hogy megállapodjunk. A gazdagabb ügyféllel rendelkező Thamserku szervezés serpái viszonyulnak a legagresszívabban a serpa nélküli mászáshoz, és a többiekkel együtt hatszáz dollár hozzájárulást kérnek tőlünk. Általában a nagy hegyek útvonalainak kötelezési díjai ennél magasabbak, de mi tényleg amennyire lehet, részt veszünk a munkában, egy kis alkuval megállapodunk négyszáz dollárban (hármunkra). Meg az alaptábortól a kettes táborig mi törjük a nyomot. 17-én 2 órakor indulunk, és még a délelőtti meleg előtt szeretnénk elérni a kettes táborunkat.

Másnap már az össznépi csapatban haladunk tovább a hármas táborba, 19-én a négyesbe, majd 20- a hajnalban a csúcs felé. Elég sokan leszünk, biztosan adódnak majd érdekes helyzetek. 21-22-én érkezünk vissza az alaptáborba, ahová a következő napokban teherhordók érkeznek és 23-24-én elkezdjük levonulásunkat.\"

Foglaljuk össze még egyszer, hogy megértsük a lényeget: a magyarok önerőből akarják teljesíteni, de mivel megállapodtak a csapatok az összefogásban, együtt kell menniük azokkal, akik serpák, kötelek és oxigén segítségével másznak. A magyarok kevesebbet fizetnek, de több munkát vállalnak (például törik az utat egy szakaszon, ráadásul nekik segítőik sincsenek), és emiatt nyilván fáradtabbak lesznek. A köteles szakaszokat nagy valószínűséggel csak utolsónak használhatták (mert nem ők fizették a kiépítés költségeit), emiatt várakozásra kényszerültek, és nyolcezer méteren ez hatalmas energiaaveszteséggel jár – olyan magasban az oxigénhiány miatt az ember akkor is kimerül, ha csak fekszik a földön.

Ezt a verziót erősíti, hogy az utolsó, csúcstámadás előtti napon Zsolt és Péter nem jutott fel a legmagasabban lévő táborba, hanem alatta voltak kénytelenek létrehozni egy köztes tábort, és 7250 méteren vertek sátort. Ez végzetesnek bizonyulhatott – többet kellett mászniuk a kritikus utolsó napon. A hegymászás történetében alig találunk huszonnégy órás csúcstámadást tragédia nélkül, és nekik az utolsó napon ennyit kellett mászniuk. A fáradság tényét erősíti társuk, Kollár Péter blogbejegyzése is, aki először arról ír, hogy az alacsonyabban eltöltött éjszaka miatt 350 méterrel megnövekszik a csúcstámadás hossza („nem szerencsés, de nem lehetetlen\" – kommentálja), majd később azt írja, a fiúk behozták a hátrányukat és beérték az élbolyt – ez nyilván megint hatalmas energiaveszteségel járt. A csúcstraverz sziklájánál kiderült, hogy a serpák lemaradtak, így itt nem lesznek fix kötelek, és ez meglepte a mászókat, akik egy órán keresztül (megint energiaveszteség) tanácskoztak az új stratégián.

„Be kell vállalni egy 200 méteres, biztosítás nélküli fölmenetet 8300 méteren\", írja Kollár, és a két magyar, a négy koreai és a három olasz elindult. „Persze ez erősen lelassítja a tempót, de megy. Lefelé, fáradtabban egy kicsit kényesebb, de körvonalazódik egy rövidköteles megoldás, hogy mégse teljesen biztosítatlanul kelljen lejönni\", fogalmazta meg Kollár, aki ekkor még három órányira saccolta a csúcs eléréséhez szükséges időt, és a fiúk már 15 órája voltak úton. A háromból végül kilenc óra lett, a magyar mászók végzetesen kimerült állapotban jutottak fel a Kancsendzöngára, ahonnan azonnal vissza kellett indulniuk.

Nem voltunk barátok, de jól ismertem Zsoltot. Jó ember volt: szerény, figyelmes, mindig mosolygós fickó. És végtelenül kitartó, a szó jó értelmében vett profi. Méltatlan hozzá és teljesítményéhez, ahogy most nagyon sokan sarkos véleményt fogalmaznak meg róla. Tudom az aranyszabályt, hogy nem szabad kommentárokat olvasni, de megriaszt az a tömény bunkóság, a kisember agresszivitása, ami sugárzik a megjegyzésekből. És ez nem pártfüggő: a Népszabadság online fórumaitól a Kurucinfóig mindenhol burjánzik a butaság. Rögeszmés őrültnek, felelőtlen kalandoznak tartják az a sportembert, aki kiratásával emberek tízereinek adott erőt. „Mi a lépfenének ment oda? Mászná meg a Kékest talán abba nem pusztulna bele! Szerencsétlen balek, kinek akar bizonyítani?\" „Pökhendi kivagyiságból megint felment egy tök értelmetlen útra\". Többen le is gyilkosozzák (már öt embert vitt halálba, mondja valaki, elfeledkezve arról a tényről, hogy hegymászó társai mindannyian felnőttek, akik felelősek a saját döntéseikért), és baloldalon megjelent a végletesen aljas érvelés is: „mióta magyar állampolgár? Bevándorló „nemzeti\" celeb, mint a Vidnyánszky. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Havat rá! Persze vannak értemes hozászólások is. Az egyik barátom, aki az életét a néptáncnak szentelte, így fogalmazott: „én nem gondolnám, hogy a Hópárduc ne jönne vissza. Ha nem így lenne, akkor egy kicsit irigylem őket, hogy akkor és ott, úgy és aközben, amiért mindig is éltek és haltak. Mit nem adnék, ha (nép) tánc közben, egy táncházban történne meg velem ugyanez. Zsolt mindig odavágyott, és most övé lett a hegy...\"

Nem értem az embereket. Nem tudom, mi a baj azzal, ha valaki ráteszi az életét az álmaira. Zsolt nem ártott senkinek – a hegymászásnál magányosabb, ártatlanabb életcélt nehéz elképzelni. Igen, tudom, két gyereket hagyott árván – nagy veszteség ez nekik, de hiszem, hogy felnőttként büszkék lesznek az apjukra. Gyönyörű fotói, élménybeszámolói, eredményei megmaradnak, és sok sérült embernek ad erőt a tudat, hogy egy súlyos baleset után is fel lehet állni, és fél lábbal is fel lehet jutni a világ tetejére.

Én is sokat utazom, néha elég veszélyes helyekre. Elborzaszt annak a tudata, hogy ha valahol meghalok, sokan a tévé előtt ülve, két böfögés között azt fogják mondani: úgy kell neki, minek ment oda.

Egy másik világutazó székely, Kőrösi Csoma Sándor azt vallotta: az utat én akartam, mert engem akart az út. A tibetológia megalapítója Darzsilingben alussza örök álmát – az indiai városkából tökéletesen rálátni a Kancsendzöngára.