Hahó, megyünk iskolába!

Valami kedveset és szépet, netán nagyszerűt, lelkesítőt kellene mondani, írni az új tanév elé, hiszen az óvodások, iskolások tízezrei ültek be a padokba, új reményekkel kezdve a tanévet. Mennyi szépség van mindebben! És mennyi izgalom: ki lesz az új tanító, kerültek-e új tanárok az iskolába? Átlapozzák majd a tankönyveket, úgy ismerkednek velük, mint új birodalmakkal.

A toll még talán megtehetné, ám a valósághoz nem talál a túlságos emelkedettség. A hazai oktatásügynél már csak a mezőgazdaság áll rosszabbul, mert ahhoz mindenki ért, mosolygunk kényszeredetten környékbeli pedagógus ismerősömmel. Jó két évtizede tanít, ám, mint mondja, már három óraelosztást és két órarendet is készítettek szeptember elejére... Négy kolléga még hiányzik. Kezdjék el a régi szerint a tanévet, az alkalmazásokat, majd október elejétől újratárgyalják. De mi lesz azokkal, akik valamilyen ok miatt októbertől esetleg nem taníthatnak ott, ahol megkezdték a tanévet? Kinevezték az igazgatókat, de melyik igazgató vállalja jó szívvel ezt a helyzetet?

A nyár túl rövid volt ezek szerint a tanügynek, mert az ősz eléggé felkészületlenül érte. Huszonöt évvel ezelőtt friss diplománkkal bementünk az iskolába, tudtuk, mit kell tanítani, végeztük a munkánkat – emlékszik a korábbi, rendezettebbnek tűnő állapotokra, amit a messzeség is megszépít már. De hogy nem nosztalgiázásról van szó, annak okát is meghallom. Mert most nem kell nevelni... Elég az órát megtartani, aztán ha foglalkozásokról, órán kívüli munkáról van szó, előjön a kérdés: mit fizetnek érte?

Eszembe jut, mennyi szemléltető eszközt rajzoltak-ragasztottak-festettek egykori tanáraink, hát azt a felülről diktálós héruppmunkát sem kívánom senkinek. A régebbieknek pártjelszavakat kellett festeniük a kerítésekre. Felvonulni május elsején, augusztus huszonharmadikán. Propagandista felkészítőkre hívták be őket vallási ünnepekkor. Szüleim hivatalos papírokat fordítottak, kéréseket írtak mások helyett, állatösszeírástól népszámlálásig, színdarabtanításig mindent ingyen végeztek.

Egyikünk sem kívánná vissza. Beszélgetőtársam a kilencvenes évek elején új, önmagát képző, főiskolát végző csapatot gyűjtött maga köré, jórészt települése szülötteiből, hogy együtt erősíthessék, építhessék a tudás tornyait. Most pedig kiszisszen belőle az elégedetlenség. Hogy csak a számítógép, azzal kell az iskolában dolgozni, legalább egy-két ember ott kell üljön előtte s lesse... Mert ugyanazt bekérik kétszer-háromszor.

Más megyében dolgozó ismerős mondta évekkel ezelőtt: annyi a papírmunka, hogy ha egy tanító lelkiismeretesen el akarja végezni, éppen tanítani, órán kívüli foglalkozásokat tartani nem marad ideje.

Inkább másról kezdünk beszélni, hogy a találkozás öröme ne tűnjön a semmibe. Nemsokára elbúcsúzunk.

Tovább ballagok, a szeptemberi langyos délután egykori őszöket juttat eszembe. Emlékszem, kisiskolás koromban a hosszú vakáció után már vártam az iskolakezdést. Az első napok hangulatából az osztálytermek gázolajjal lekent padlójának szaga, illetve a tanító néninknek vitt sok-sok virág illata maradt emlékezetes, meg a tankönyvek kiosztása után a délutáni munka: beborítani a könyveket, füzeteket (akkor jó volt a kékpapír is), mert azt számon kérték tőlünk, és megszólították azokat, akik elmulasztották. Almát cseréltünk barátaimmal szünetekben. Később a katedra másik oldalán éltem át a szeptemberek izgalmát.

Nem tudok választ adni: mi romlott el, mit rontottak el, hogy a tanévkezdés öröme is így ellaposodott?