Fantáziavilág

Ideje finoman, de határozottan szóvá tenni azt a – rosszindulat vagy csak szimplán unalom – előidézte jelenséget, ami valószínűleg minden falu és kisváros egyik legáldatlanabbja, annak ellenére, hogy több évszázados, ha nem évezredes hagyománnyal bír. Magaslatokba emelhet vagy romba dönthet bárkit, függetlenül attól, hogy ő maga hitelt ad-e neki vagy sem. Függetlenül attól, hogy olyan embernek tartja-e magát, aki ad mások véleményére vagy nem. A pletyka a régi falvak szoros közösségeiben is halálos méreg volt sokak számára, s a modern, városi életben is hatékony fegyver azok kezében, akik megfelelően tudnak vele bánni. S ezalatt nem feltétlenül a házak, tömbházak előtt ücsörgő-napozó nyugdíjas néniket értem.

Nekünk, újságíróknak meg kell(ene) tudnunk különböztetni a pletykákat a tényektől, ám ez olykor nehezebb, mint gondolnánk. Van ugyanis a pletykának egy „nem hiszed el, mit hallottam XY-ról” típusú változata, amit a legbutábbak is felismernek a szappanoperába illő fordulatokról, a ponyvairodalom gyöngyszemeiből kiválogatott történetekről, de van olyan is, ami akár valóságosnak is tűnhet, és csak jelentős nyomozás után derül ki, hogy hamis állítás. Sok múlik az információ birtokosának meggyőzőképességén, a tekintetben, hogy mennyi hitelt adunk a szavának. Egyesek ugyanis kis, töredékes információk alapján olyan meredek következtetéseket vonnak le, hogy a pletyka alanya biztosan rá sem ismer történetére, ha netán visszajut a fülébe.

Az újságírók mindegyikének jelentős tapasztalata van már a baleseti jelentések vagy más „fülesek”, kismadarak csicseregte információk kivizsgálásánál. Nem egyszer, nem kétszer fordult már elő, hogy monumentálisnak hitt háztüzekhez, halálosnak mondott, látványos közúti balesetekhez riasztottak volna, és mindössze néhány telefonhívás után kiderült, hogy a birtokunkban lévő információknak csak egyhuszada valós. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy mennyit változik bármilyen tény, amíg a város egyik végéről a másikra ér. Míg régen a patakvízre azt mondták a bölcsek, megtisztul, ha három kövön átszalad, a hírek egyre mocskosabbak lesznek, ahogy szájról szájra terjednek.

Igazából meg sem kellene lepődnöm mindezen, hiszen középiskolás éveimet is keresztül-kasul szabdalták a különféle pletykák. Serdülőkorban a fiatalok fantáziája egyébként is megélénkül, a hormonok tombolnak, ennek következtében főként egy bizonyos témában igen találékonynak bizonyul fiú, lány egyaránt. Úgy telt el a négy év, hogy a nagyobbak már pletykákkal, illetve pletykáknak tűnő tényekkel fogadtak minket, és később szinte minden ismerősünkről „kisült” valami, ami rossz színben tüntethette fel. A diákság képzeletében férjes asszonyok szarvazták fel hites urukat, kollégák folytattak titkos szerelmi viszonyokat és használták ki egymást, kötöttek fogadásokat az új munkatársak elcsábítására – vagyis lezajlott a legtöbb szappanopera teljes történettára, megspékelve saját fantazmagóriákkal. Minden mesélő nagyított egyet az általa hallottakon, hogy még nagyobb öröme teljen a döbbent arckifejezésekben, amikor továbbadja a felturbózott történeteket. Egyesek addig mentek, hogy – miután hallottak valakitől egy tuti sztorit egy harmadik személyről – öt perccel később már úgy adták tovább, mintha velük esett volna meg.

Szerencsésnek érzem magam, hogy ezeket már középiskolás korban megtapasztaltam, akkor, amikor még nem volt különösebb veszítenivalóm. Egyszer azonban így is szinte elvesztettem minden barátomat, ám végül sikerült pozitív mérleggel, értékes tapasztalatok birtokában zárnom a történetet. Szépen lassan aztán rájöttem, hogy a pletykáknak megtartó erejük van: nemcsak hogy közös témát szolgáltatnak az embereknek, de megfontoltságra is intik a közösségek kilengésre hajlamos, ám mások véleményére adó tagjait. A „falu szája” szigorúbb volt, mint a törvény, és az a mai napig, még ha kissé konzervatív nézeteket is pártol, s olykor nem mentes a képmutatástól sem.

Az egyik legújabb felfedezésem azonban az, hogy a valóság néha messze felülmúlja a legvadabb fantazmagóriát is. Ez talán nem vonatkozik az ufókról, megcsalt partnerekről, teherbe ejtett szeretőkről és kiskorúak megrontóiról szóló informális híradásokra, de tény, hogy a vidék legdurvább közismert történetei valóban úgy zajlottak, ahogy a legtöbben tudják. A legkeményebb sztorik pedig talán sosem derülnek ki. Ezek „megfejtésére” marad tehát a találgatás és a ponyvairodalom által kínált variációk. Csak győzzük képzelőerővel.