Európa, a nagy csalódás

Európa napját ünnepeltük csütörtökön. Vagyis inkább ünnepelték azok, akik még hisznek az egységes, a keresztény értékrenden alapuló Európa eszméjében. Ünnepeltek továbbá azok is, akiknek dolguk, hogy fenntartsák az Európai Unióban, annak összes intézményében testet öltött európai eszmét, hisz ebből élnek meg.

Európa napja, az európai béke és egység ünnepe volt május 9-én. Az Európai Unió tagországaiban az Európa-napot annak emlékére ülik meg, hogy Robert Schuman egykori francia külügyminiszter 1950-ben ezen a napon vetette fel a mai EU elődjének tekinthető nemzetközi szervezet létrehozását. De mi is az az európai eszme? Mi az az ideál, aminek kedvéért félreteszünk oly sok mindent, s hajlandók vagyunk annyi áldozatra? Emlékezzünk vissza: a rendszerváltozás utáni években számunkra teljesen mást jelentett, mint ami végül lett belőle. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt Európa számomra – és minden bizonnyal sokunk számára – a szabadságot jelentette. Láttuk azt, hogy Európában mi mindent lehet, nálunk meg mindebből semmit. Aztán, amikor nálunk is lehetett volna, rádöbbentünk, hogy bár nem tilos, nincs rá mód. Onnantól Európa egyre inkább a jólétet kezdte jelenteni, azt a helyet, ahol az emberek tisztességes munkáért tisztességes keresetet kapnak, amiből nemcsak jól meg tudnak élni, hanem tervezni, építeni is. Ez az eszménykép hajtott minket, amikor bejelentkeztünk az unióba, azt remélve, hogy a csatlakozással megoldódik minden probléma. Hogy mindaz, ami Romániát egyre élhetetlenebb országgá tette, a közös európai szabályrendszereknek köszönhetően megoldódik. Hogy ez itt egy civilizáltabb, gazdagabb, boldogabb hely lesz, ahol egyénként, családként és közösségként egyaránt jobban boldogulhatunk. Ahol az igazságosság lesz az úr végre a sok gazság felett.

Mivel oly hatalmas volt az elvárásunk a közös, idealizált Európától, csalódásunk is azért ennyire fájó. Rájöttünk már, hogy mennyire rosszul láttuk akkor a dolgokat. Hogy önmagában az uniós csatlakozás mennyire nem oldott meg semmit, inkább szaporította a problémák számát. Hogy a bürokrácia ahelyett, hogy csökkent volna, még tovább burjánzott. Hat évvel a csatlakozás után még mindig egyik hónapról a másikra élünk. A világ pedig, sajnos, nem lett igazságosabb.

Rájöhettünk viszont arra is, s némi jóindulattal ezt tekinthetjük az érem másik oldalának, hogy hiába várjuk mástól a csodát. Végre körvonalazódhat bennünk az, hogy ha mi nem tesszük oda a csontot, ha nem teszünk erőfeszítéseket ennek érdekében, sorsunk nem fog magától megjavulni. A lehetőségeinket mi magunk kell megkeressük, s ugyancsak nekünk kell kihasználnunk. Igaz ez gazdasági, de erkölcsi értelemben is. Amellett, hogy hatékonyabban kell dolgoznunk, meg kell tanulnunk igazságosabban, erkölcsösebben, civilizáltabban is élni. A mi hétköznapjaink legnagyobb ura mi vagyunk, nem egy brüsszeli, s még csak nem is bukaresti hivatalnok.

Egyre nagyobb kérdés, hogy az európai ideál meddig képes kitartani az európai intézmények rendszerét, de székelyföldi hétköznapok azután is kellene legyenek, miután esetleg megszűnne létezni az Európai Unió. Akármi is lesz, egyben biztosak lehetünk: az európai eszme, az ideál mindig is létezni fog, mert az nem más, mint az a törekvés, hogy javuljon a világ. S a világ javítására törekedni kell mindig és minden áron. Még akkor is, ha ez az ár maga az Európai Unió léte.