Élvezetek és vélemények

Olyan országban élünk, ahol gyakorlatilag észrevétlen marad, hogy a napokon belül életbe lépő új Büntető Törvénykönyvből hiányzik már a prostitúció bűncselekménye, amelyet ezáltal gyakorlatilag szabálysértéssé minősítenek le. Egyenértékűvé az utcán szemeteléssel, a piros lámpánál való átkeléssel. Emellett viszont a törvénykezés áttekinthetetlen, átláthatatlan boszorkánykonyhájában azon mesterkednek, hogy a becsületsértés és a rágalmazás ismét bűncselekménnyé váljon.

Mit mond ez ennek az országnak a társadalmáról, amelyben élünk? Mit jelent az, hogy testedet árulni idegeneknek nem bűn immár, viszont a kimondott, leírt szóért ismét kattanhat a bilincs, jöhet a feljelentés, a rendőrségi, ügyészségi eljárás? Miért fáj jobban a szó, mint a tett? S miért kell az állam újra hatalmi eszközöket bevessen a vélemények ellen, miközben törvényesít egy, a való világban már évek óta jelen levő bűnös gyakorlatot?

Ha eddig csak érzékletességében lett volna jelen az erkölcsi válság, amiről oly rég szó van, akkor ennek vége: íme, kivetül immár a jogrendszerre is. Azt is mondhatnánk sarkítva, hogy szabad a testnek az élvezet, ha befogod a szád.

Ez az a felállás, ami a mindennapi élet oly sok szegmensében tetten érhető. De véleményünk része énünknek, egyéniségünknek. Mindannyian arra vágyunk, hogy a többiek elfogadjanak, miközben titkon azon mesterkedünk, hogy mi járjunk a legjobban, persze a többiek kárára, hisz ezt másképp nem lehet. Ebben a képmutatásban pengeélen táncolunk az önérdek hajszolása és a társadalmi elfogadás között, s nagyon kevés elég ahhoz, hogy az egyensúly kibillenjen. Például elég, ha valaki más elmondja rólunk véleményét.

Mert a vélemény fáj, szúr, sért. De joggal háborodunk-e fel, ha valaki nyilvánosságra hozza rólunk lesújtó véleményét? Vagy ezután mindenki tartsa meg magának?

A polgármester, mint tudjuk, nem tartotta meg magának, amit a komájáról, a megyei elnökről gondolt. Érzékelve az egyre inkább súlyosodó erkölcsi válságot, amelybe a székelyföldi társadalom is egyre mélyebbre süllyed, úgy gondolta: nem helyes dolog az, hogy ha valakire már nemcsak a gyanú árnyéka vetül abban a vonatkozásban, hogy becsületesen, szabályosan tette-e a dolgát a közösség választott képviselőjeként. Ilyenkor szednie kellene a cókmókját, s arrébb kellene állnia.

Rosszul tesszük, ha úgy gondoljuk, hogy ez egy Ráduly és Borboly közötti politikai vita. Ez itt egy, a társadalom értékeiről szóló vita. A Borboly Csabával kapcsolatos hatósági eljárás tétje ma már az, hogy perében születik-e elmarasztaló ítélet vagy sem. Ezen áll vagy bukik annak megítélése, hogy azok a tettek, amelyeket elkövetett, helyesek voltak-e. Visszaélt-e a társadalom bizalmával, még ha jóindulattal is? S a kulcskérdés: követett-e el törvénytelenséget? Hisz az, akit a társadalom megbíz azzal, hogy sorsát irányítsa, nem cselekedhet a törvénnyel szemben. Másképp hogyan várja el, hogy a társadalom betartsa a törvényeket?

De ez ma már nem ilyen egyértelmű. Mikor Romániában egy volt miniszterelnök börtönbe vonulásával kapcsolatban a jelenlegi miniszterelnök úgy nyilatkozik, hogy igazságtalanság történt, a társadalom számára ez azt üzeni, hogy az a helyes ma, amit a miniszterelnök gondol, s nem az, amiről az igazságszolgáltatás dönt. Innen már csak egyetlen logikai lépés az, hogy a törvényeket, amelyek a társadalom alapvető működését szabályozzák, nem kell betartani, mert úgysem ez a mérvadója annak, hogy mi helyes és mi nem.

Hargita Megye Tanácsának elnöke azt mondja, lelkiismerete tiszta. Válaszában érezhetően ellene szóló személyes támadásként érzékeli, amit a csíkszeredai polgármester az erkölcsösségről mondott. Én azt mondom: a törvények egyszerű betartásánál is jóval többre van szükség ahhoz, hogy visszaálljon az a társadalmi értékrend, ami azért szükséges, hogy végre elkezdjen abban a mederben folyni itt mindannyiunk élete, hogy oda lehessen már figyelni az igazán fontos dolgokra. De egy biztos: a testi élvezetek kielégítése a szánk befogása mellett nem az az út, amelyen haladnunk kellene.