Az acélhegyű ördög

A magyar újságírás történetének sok olyan jelentős személyisége van, aki tulajdonképpen jeles író vagy költő. A tizenkilencedik század második felében, illetve a huszadik század első évtizedeiben minden valamire való irodalmár általában jogi tanulmányokba kezdett, amelyeket aztán vagy idő előtt abbahagyott, vagy pedig az ügyvédbojtárságot, a hivatalnoki munkát cserélte a sokkal gyorsabb előrejutást biztosító újságírásra. Talán azzal magyarázható ez a majdhogynem kötelező hírlapírói vargabetű Jókai, Arany, Mikszáth, Krúdy, Ady, Móricz, Márai és mások életében – sorolhatnánk –, hogy akkortájt a hallatlanul gyorsan fejlődő lapkiadás lehetőséget biztosított a fiatal értelmiségieknek ahhoz, hogy azonnal és közvetlenül beavatkozzanak a dolgok menetébe. Nem lévén még rádió, televízió, a minőségi újságírás a siker előszobája volt, előjáték a nagy könyvekhez. Erős volt ez a szerkesztői státus. Azt is mondhatnánk, hogy kegyelmi állapotot s egyfajta sztárságot jelentett.

Ebben a pillanatban az épp százharmincöt évvel ezelőtt Érdmindszenten született Ady Endrére gondolok. Nem a felemelkedés, nem a tömegből való kitüremkedés vágya villan fel a bús poéta emlékének idézésekor, semmi váteszség, hanem valami más. A szolgálat örök vágyát vélem felismerni nála: „Hát mik is vagyunk most? Néha és a napi világban cinikus fáradtak, a tekintélyeket már nem is rombolók, csak hanyagul leköpködők. Fáradt olümposzi istenek és kiközösített, magasról lenézett páriák... Vagyunk nagyon sokszor komédiások. Alkuvóbbak a lócsiszárnál s hajlékonyabbak a nádnál... Addig... Addig, míg nem int, nem hív a gyilkos, az acélhegyű ördög... És akkor csupa hit a világ, csupa szerelmes lángra érdemesség az élet. És ilyenkor beleverjük, belekorbácsoljuk nyomorult testünket, összetépett idegeinket e nagy szerelembe. A jobb életért, a becsületesebb világért, az előretörésért, a világosságért s fantomok legfantomabbjáért, legbolondabbjáért és legszebbjéért, az igazságért...\"

Ennél szebb gondolatok leírására ma sem lenne képes egy zsurnaliszta, még akkor sem, ha fehér papírlap vagy fekete klaviatúra fölé görnyedve virradna rá az új ezredévi reggel, mert az evidencia kimondatott Ady Endre által már száz évvel ennek előtte.

Van még egy kedvenc Ady-idézetem, újságban jelent meg az is, még Váradon, 1903-ban. Nem az írás szépsége, hanem az időn átütő aktualitása taglóz le ilyenkor: „...egyébként ahol a kultúra liliputi, ahol a tudósok, politikusok, művészek liliputiak – mint lehetnének mások az írók? Egy-egy erősebb, szélesebb tehetség meg sem tud fordulni ezen a kis, elmaradt placcon...\" Aztán így fejezi be az írását: „Nálunk vidáman élnek s uralkodnak az íróemberkék.” Nem „íróemberkékre\" gondolok bő száz év múltán most, hanem a szóösszetétel előtagját cserélgetve száguldozgat a fantáziám a honi ugaron.

Bárcsak látnám a jobb világig vezérlő igazságtornyokat. Bárcsak bízhatnék abban, hogy létezik az a part, ahová igazság-reménnyel üdvös lenne érkezni. Csak az emlékezet és a hit, legalább a remény maradjon meg bennem, hogy szólni és remélni érdemes, s akkor már győztem, küzdőként, igazság-vágyóként akár holtig is megmaradhatok. És akkor szép lesz a sok szomorúság ezen a pályán, hol élnem, élnünk kell sokakkal együtt ez irányvesztett köznapi szürkeségben.