Állampolgárság, mint panaceum

Nem tartozom azok közé, akik a határokon túl élő magyarok állampolgársági törvényének megszavazását rosszul időzítettnek tartják, bár megértem a szlovákiai magyar politikusok álláspontját, amely szerint ezzel a közelgő választásokon jelentős adu került vele a nacionalista pártok kezébe. Nem tartom annak, mert ilyen tekintetben nincs jó időpont, és rossz időpont. Az utódállamok nacionalista erői számára mindig is szálka lesz a szemében a területükön élő magyar kisebbség, hát még ha az anyaország állampolgársága is kiterjed rájuk. Igaz, hogy a választási lázban égő Szlovákia azonnal durva és minden európai szemlélettel szemben álló válaszlépésre szánta el magát, de nem szabad elfelejteni, hogy Mikszáth annyira szeretett „tót atyafiai” nem most választották kormányzó erővé a szélsőséges Smer pártot, azaz a magyar törvény elleni fellépés nem a leendő, hanem a korábbi választások következménye.

Ilyen tekintetben Romániában igencsak szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert noha a nacionalizmus továbbra is tetten érhető, lényegesen gyengébb alapokon áll, mint a Felvidéken, pillanatnyilag valószínűtlen bármiféle válaszlépés Bukarest részéről. De ha mégis megváltozna a küszöbön álló szociális és gazdasági elégedetlenségi hullám miatt a politikai széljárás, a nemzetközi viszonyok sajátossága nevetségessé tenne minden olyan kezdeményezést, amely a magyar állampolgárság felvételét akadályozni próbálná az erdélyi, székelyföldi magyarság részéről.
Azzal a kockázattal azonban, hogy darázsfészekbe nyúlok vele, nem fogok beállni az ajnározók kórusába. Tény, hogy a külhoni magyarok állampolgársága rég óhajtott intézkedés a nemzettesten kívül rekedtek számára. Tény, hogy a szerencsétlen december 5-ei népszavazás alaposan felkavarta a kedélyeket a határokon túl, s emiatt talán még nagyobb volt a várakozás erre a lépésre. Mint azonban alulírott már akkor is megfogalmazta, nem a népszavazás kiírása volt már akkor sem a megoldás, hanem annak a politikai konfigurációnak a kialakulása (akár pártközi egyezménnyel is), amely a kétharmados törvény elfogadását lehetővé teszi, ehhez nincs szükség (s lám, ez be is igazolódott) népszavazási megerősítésre.

Az, hogy ez olyan körülmények között következett be, hogy a Fidesz egymaga abszolút többséget szerzett az országgyűlésben, tulajdonképpen konjunkturális, hisz mostanra érett meg az anyaországi helyzet erre a döntésre, s ezt igazolja, hogy az ellenzék is (elhanyagolható kivételekkel, akikben legalább a következetességet tisztelni kell) a kezdeményezés mellé állt, azaz a törvény akkor is megszületik, ha Fidesz nem jut kétharmados többséghez.

Csakhogy míg 2005-ben a magyar útlevél rendkívüli segítség lett volna a román állampolgárok számára, jelenleg ennek inkább csak szimbolikus értéke van. S ne essünk tévedésbe: az a tény, hogy az új Országgyűlés első kezdeményezése volt ez a törvény, még a kormány megalakulása előtt, azt jelzi, hogy a kezdeményezők ezt tartották a legkisebb kockázattal járó, ugyanakkor jelentős érzelmi hatást kiváltó lépésnek, mintegy demonstrációnak arra vonatkozóan, hogy komolyan gondolják a választási ígéretek betartását (a gazdasági vonatkozású vállalások teljesítése ugyanis lényegesen nehezebb lesz).

S azért nincs benne kockázat, mert amennyiben a törvény így marad, gyakorlatilag semmiféle jogot nem biztosít a külhoni magyar állampolgárok számára, igaz, kötelezettségeket sem ró rájuk. Szándékosan durván fogalmazva: lesz egy papírjuk róla, hogy magyarok – márpedig ezt eddig is tudták. Lehet, hogy vannak, akiknek ezt papírral kell igazolni, vélhetően azonban többen vagyunk, akiknek az egész másodrendű állampolgárságnak tűnik. Az állampolgár ugyanis az, akinek jogai és kötelezettségei vannak, még akkor is, ha a határokon kívül él. Mint ahogy a moldvaiak is teljes körű román állampolgársághoz juthatnak, s ennél kevesebb senkinek sem jutott az eszébe…