Ahol a part szakad

Az államfőválasztás sokak számára meglepő eredményének s fejleményeinek tudatában jó néhányan nekiugranak most az RMDSZ korifeusai torkának. Még korábbi hívek, közönyösek, sőt, belső emberek is. S ha már megállapítást nyert, hogy Klaus Johannis az internetnek, pontosabban fogalmazva a Facebooknak köszönhetően nyert, azt is meg kell állapítsuk: a vasárnap óta eltelt héten a facebookos erdélyi magyar közvélemény az RMDSZ vagy legalábbis Kelemen Hunor vesztét vizionálja. Lejárt Kelemen Hunor szavatossága, eltávolodott a választóktól, posztolják. Radikális szemléletváltásra, akár paradigmaváltásra van szükség a szervezeten belül, mondják mások.

Egy dolog bizton megállapítható: az erdélyi és ezen belül a székelyföldi magyarság érdekképviseletének mikéntjében határvonalnak fog számítani ez a mostani választási eredmény. Csak azt nem lehet tudni, hogy jó irányba fognak változni a dolgok vagy épp ellenkezőleg: még rosszabb lesz a helyzet.

Amikor felállítom ezt a leegyszerűsített jó-rossz ellentétpárt, az erdélyi, székelyföldi magyarság szempontjaira gondolok. Márpedig abban a kérdésben a magyarságon belül konszenzus alakult ki, hogy közösségük gyarapodását, egyáltalán létét egy területi autonómia, egy minél szélesebb körű önrendelkezési rendszer keretében képzeli el.

Ebből a szempontból az elnökválasztás eredménye nem jó hír. Lehet ugyan a következmény egy igazságosabb, kevésbé korrupt társadalom, egy gyarapodóbb ország, de Klaus Johannis világossá tette, hogy ő nem hisz a regionalizmus etnikai határok menti megvalósításában. Tisztán fogalmaz ebben a kérdésben a napokban napvilágot látott önéletrajzában is: Spanyolországot, mint rossz példát emlegeti a regionalizáció kapcsán, mivel az a katalán függetlenségi mozgalomba torkollott. Persze etnikai alapú regionalizációra több jó példát tudnánk felsorolni, amelyek nem torkollottak függetlenségi mozgalmakba – ott van például Dél-Tirol vagy az Åland-szigetek esete, vagy akár a Skóciáé, ahol köszönik szépen, nem akarnak elszakadni, viszont nagyon jól megvannak, fejlődnek, gyarapodnak s megélik regionális és nemzeti identitásukat is kellőképpen. Azt viszont tudomásul kell vennünk, hogy Johannis felfogása ebből a szempontból is nagyon liberális: az egyén fejlődésére, az egyén lehetőségeire fekteti a hangsúlyt, nem a közösségekére. A kisebbségi szervezetek létét, mint például a saját maga által egykor elnökölt Német Demokrata Fórumét, a román állam pozitív diszkriminációjaként fogja fel! A román nemzetállamé, amelyben ugyan egyenjogú polgárok a nemzeti kisebbségek tagjai is, akik viszont ugyanúgy román honpolgárok. Ezen doktrína szerint a kisebbségek nem is kell érdekképviseleti szervezetekbe tömörüljenek, hanem ügyesen be kellene tagozódjanak a többségi politikai szervezetekbe.

Ez az az irány, amit Johannis képvisel, egy olyan irány, amelyben a magyarságnak nincs is szüksége érdekképviseleti szervezetre, így az RMDSZ-re sem.

Persze nincs szükségünk Johannis jóváhagyására ahhoz, hogy mi fenntartsuk igényünket az autonómiára, továbbra is küzdjünk, harcoljunk érte, tüntetéseket szervezzünk, hallassuk a hangunkat. Ebből a szempontból nincs, amiért vészharangokat kongatni, az autonómiaküzdelem végét hirdetni. Ugyanakkor az is világos, hogy a Pontáék által jelentett alternatíva sem vezet sehová: koalíciós hűségünkért az elmúlt nyolc hónapban nem kaptunk tulajdonképpen semmit abból, ami e a szempontból fontos: nem oldódott meg az orvosi egyetem magyar karának helyzete, nem használhatjuk szabadon szimbólumainkat, sőt: még a beígért, kialkudott funkciókat sem kaptuk meg teljesen: nincs kinevezve az egészségügyi államtitkár, Maros megyében alprefektus lett a prefektusból, aki vajmi keveset tud konkrétan tenni az állami intézmények valós kétnyelvűsítése ügyében.

Itt állunk hát, ahol a part szakad. Ebben a kontextusban kell meghozza döntését az RMDSZ. Nem irigylem őket.