A válságról

Az S&P jelezte ugyan, hogy picit a ködbe vész a messze jövő, de ma még jól látni azért a lehetőségeket. A Coface Romania kereskedelmi hiteleket biztosító társaság – az osztrák Coface Austria Kreditversicherung romániai fiókintézete, amely 1996 óta bentről figyeli a romániai üzleti életet – sem bizonytalanodott el. Azért nehogy azt higgye bárki, hogy vidám nyarunk lesz. A külföldről származó beruházások valamelyes megtorpanása (–15%), a folyószámla-egyenlegünk elbillenésének a réme okozhat néhány fehér éjszakát a gazdasági kormányzatnak, de ki van ma jól az Unióban?

A június végi csúcstalálkozó három lehetséges forgatókönyvet elemzett. Az egyik az Európai Egyesült Államokról ábrándozott. A másik kettő a végjáték lépéseit próbálja kitalálni. Vagy megtervezni? A kettőből az egyik a fizetésképtelen adósokat kitaszítaná az euróövezetből, a másik Németország kilépését gondolja végig. Van, aki tudni véli, hogy a márka matricáit le is porolták már a német jegybank nyomdájában.

Tény, hogy valaminek történni kell, az euróövezet egybentartása szinte lehetetlen, természetes tehát, hogy a közös gondolkodásnak valamiféle kivezetést kellene erre találnia. A spanyolok folyamatosan jelzik, hogy csődhelyzetben vannak. Mások is a déliek közül. Franciaország nem hajlandó még egy lyukkal bennebb húzni a nadrágszíjat, a németek meg nem hajlandók egy fityinggel sem többet odaadni, esetleg akkor, ha elmehetnek a pénzük után, azaz ha fiskális és politikai felügyelettel egységes bankrendszer veszi át a szuverén kézi vezérlést.

Ami arra késztetett, hogy belebeszéljek a nagyok dolgába: olvastam az University of Chicago Booth School of Business professzorának, Anil K. Hashyapnak az elmélkedését arról, hogy mi lenne, ha a németek szállnának ki a 17-ek klubjából. Mi lenne? Elvágódna az euró, ami viszont friss levegőhöz juttatná a tönk szélére jutott gazdaságokat. Szerdai írásomban jeleztem a lényeget a lej árfolyamának alakulása kapcsán. Az euró értékvesztése nem vezet feltétlenül jóléthez, de ösztönözné a versenybe állást. Franciaország és Hollandia is új esélyt kapna. Az ipargazdaság általános nekilendülése fölszívná például a most tévelygő spanyol, portugál és görög munkaerőt. A márka bevezetése esélyt adna a bent maradóknak gazdaságuk szerkezeti átalakítására, az olcsóbb euró befektetőket csábítana, és így tovább, minden egyéb a tankönyvben írva vagyon.

Hogyan történhetne? Lépésről lépésre. A banki betétek és ugyanúgy a szuverén vagy kereskedelmi adósság maradnának euróban kifejezve. Közben piacra kerülnének márkában kiszabott német állami papírok, ezt követően társasági kötvények is. Megszabott átmeneti időszak alatt minden üzlet márkára fordítana. Osztom a chicagói tanár ama véleményét, hogy a menedékbe elvonult tőke visszatérne az új lehetőségre, és ez a gazdaság megmoccanását eredményezné. A bankok tőkésítésére és a pénzügyi kockázatok biztosítékaira kiszakított és bespájzolt pénz termőre fordulhatna.

Nincs ebben semmi meredek. A németek a britek státusába kerülnének, maradna viszont az unió, vagyis a munkaerő, az áru és a tőke szabad mozgása a határon belül, mert mi egyéb az EU?