Rovatok

Sokféle lista létezik manapság. Listázzák támogatóikat a pártok, a szakszervezetek, a különböző egyletek, alapítványok, és tudjuk, hogy vannak listák, amelyek a világ leggazdagabb embereit tartják számon, aztán vannak olyanok, amelyek a kontinensek gazdagjait, majd külön-külön az egyes országokét. Viszont nem láttam még soha egyetlen olyan listát sem, amely a világ legszegényebb embereit tartotta volna számon. Hogy mi ma a szegénység foka, mértéke, mélysége egyes országokban, aztán külön-külön a kontinenseken. Azt persze mindannyian tudjuk, hol a helye például Romániának egy európai listán, de azt is sejtjük, hogy arányában sokkal jobb helyen van egy világranglistán. Azt is mondhatnám előkelő helyen lehetnénk.

A gazdagságot egyébként is könnyű nyilvántartani, csak a dollármilliárdokat kell összeszámolni, s már tudjuk is, hol áll az illető, de a szegénység fokát miben mérhetnénk? A nincstelenségben, a reménytelenségben vagy a távlattalanságban? Hisz a szegénység foka országokon belül is más és más. Ott van például a kápolnási tehénpásztor esete, akire amikor a tizenhétfalusi határban rongyos, folt hátán folt ruhája láttán a turisták elborzadva rákérdeztek: „Maga valóban olyan szegény bácsi, mint amilyennek látszik?” – némi humorral, hisz nem véletlenül vitték keresztbe a létrát a Hargita erdőin át, így válaszolt: „Maguk lássák ott azt a fát?”. A turisták értetlenül nézték a fát s aztán az embert: „Mi igen, de mi köze van a fának a szegénységhez?”. „Nos, csak annyi – mondta egykori falusfelem –, hogy ha én arra a fára fölmászom, akkor nekem a földön semmi sem marad!”

Persze lehet humorral is tekinteni saját szegénységünkre, és a szegénység kérdése lehet magánügy, illetve kérdés lehet az is, hogy teljesen magadra vagy-e utalva vagy sem. Vannak-e abban az országban szervezetek, amelyek segítenek, miként viszonyul a szegénység kérdéséhez az állam, a helyi intézmények, a civil szféra stb.? Hisz ismertem én is olyan embert, aki reggel elment az egyházak ételosztására, délben elment a helyi önkormányzat kantinjába, és innen is, onnan is hazavitte az ebédet. Rosszindulattal azt is mondhatnám, egy kicsi huncutsággal jól élt. Jobban, mint sok más szegény ember, aki büszke volt, adott magára, szegénységét nem osztotta meg mással. Sőt rejtegette, titkolta. Vagy ott van az egy tehénnel bíró falusi öregasszony esete, aki tart egy jószágot, egész nyáron dolgozik, küszködik, és éppen ezért nem kap az államtól támogatást, vagyis szociális segélyt. Szóval a szegénység mértéke is más, és az is, ahogyan kiszámolják annak lehetséges összegét. Hisz egy európai hajléktalan sorsát össze sem lehet hasonlítani például egy indiai emberével vagy egy afrikaiéval. Az európai hajléktalanok közül sokan jobban élnek, mint ezen a két kontinensen az emberek milliói. S hogy miért írtam le mindezt, túl azon, hogy valóban soha nem láttam egy listát sem, amely az országokon belüli tényleges szegénységgel foglalkozik?

Nos, azért, mert a napokban láttam egy fényképet a Magyar Nemzetben. Egy kisfiú volt látható rajta valahol a szíriai sivatagban. Sehol, még a láthatár peremén se volt egy zöld lomb, egy fa, még egy fűcsomó se, sem ember, semmi, csak a végtelen homok. Ameddig a szem ellát, a láthatár pereméig, ahol a föld összeér az éggel, és még talán azon is túl. És ott állt a fiúcska, szomorúsággal az arcán, lábainál két üres pillepalackkal. Ez a kiszolgáltatottság, ez a szegénység, ez a távlattalanság olyan, amilyet ritkán láthat az életben egy ember. A nincstelen reménytelenség maga.