A szakma vagy a nézők döntsék el?

Eurovíziós dalfesztiválra készül – többek közt – az anyaország is. Szombaton szerencsénk volt látni az első elődöntőt, élőben. Mármint a televízióban… A dal nevet viselő versenyben a zsűri és a nézők szavazata juttatta, juttatja tovább, egyelőre a középdöntőbe a versenyzőket. Persze ez felemás megoldás, ám azt is figyelembe kell venni, hogy a nagy versenyen, ami egyébként már csak nevében európai, a nyerteseket telefonos szavazatok alapján választják ki.

Mindettől eltekintve az M1 és a Duna World (na ugye, megtalálták végül is a legcsodálatosabb magyar nevet az egykori Autonómia helyett) csatornán bizonyára sokan követték a műsort, hiszen nem mindegy, ki képvisel egy nemzetet az említett nemzetközi megmérettetésen… A Nox együttes valamikori pergő zenéje, Wolf Kati később érdemben méltatott teljesítménye után vajon mivel lehet színre állni? Az előző évek dalfesztiváljain még az alakuló mezőnyben is követni lehetett, hogy leginkább a dallamos zenét értékelik a szavazók. Bár arra is hozható fel példa, hogy a szokatlan, pl. a nemzeti mezbe bújtatott rock (török együttesre emlékszem) is hódít, sőt pár éve éppen egy fiatal rockegyüttes végzett élhelyen.

Ehhez képest mondhatni siralmas volt a magyar felhozatal elődöntős átlaga. Az első három „produkció” (mert ugye már Magyarországon is nagy divat lett idegenül beszélni) színvonalát maga a zsűri emelte ki – tehát szakmai szempontok szerint is megállta a helyét. Csiszár Jenő rádiós műsorvezető, Rákay Philip, az M1-M2 intendánsa, Rúzsa Magdi énekesnő, Rakonczai Viktor zeneszerző és Walkó Csaba, a tavalyi bakui versenyen indult Compact Disco frontembere talán azon csodálkozhatott leginkább, hogyan is jutottak az elődöntőbe ilyen középszerűen teljesítő énekesek, zenekarok – de hát lelkük rajta, a kívülálló annyit sejthet, hogy ők juttatták tovább, eddig.

Éppen ezért igazán nem sajnáltam a zsűrit, hogy kénytelen volt végighallgatni azt a sok vegyes valamit. Ám az előadókat sem értem: hogy is képzeli valaki, hogy fakó hangú és dallam nélküli előadványa (hogy én is hozzátegyem részemet a magyarításhoz) egy egész országot képviselhet majd?

Valami nem egyenes – sejtettem már a legelső előadáskor. Például valaki hatalmas festett hajkoronával, de figyelemre méltó zenei hang nélkül, sőt a nézőnek is kínos pillanatokat okozva (a szólóénekes előrehajolva, ovisan, tagoltan o-o-o-zott egy ideig) próbál a csúcsra törni, aztán a zsűritagok hatalmasan felmagasztalva zengedeznek a csapatról, a szavazáskor pedig egyöntetűen mindenki csak 7-esre értékeli a dicshimnuszoktól ragadós zeneszámot…

A hírek szerint az Eurovíziós Dalfesztivál magyar válogatójába 244 dalt neveztek be, ezek közül 75-öt választott ki a zsűri, amely aztán „30-asra szűkítette a mezőnyt”. Persze azt is figyelembe kell vennünk: nem mindenkinek van akkora önbizalma, hogy a legmagasabb tétért szálljon versenybe, de aki egy ilyen versenyen, válogatáson jól szerepel, azt azért tízezrek látják és zárhatják szívükbe. Vagy ellenkezőleg: legalább ennyien kapcsolnak át más csatornára, ha az illető még egyszer az életben műsorba kerül.

Mi tagadás, ez felemásra sikeredett. A zsűri hármat, a közönségszavazat másik hármat juttatott tovább. De persze nem ugyanannyit ér a két csoport, még akkor sem, ha a sok erdélyi által kedvelt Baricz Gergőnek szó szerint szárnyfélét ragasztottak… A végső kérdés: minek kell oda zsűri, ha nyakló nélkül dicsér, vagy ha a végső szakaszban úgyis a tömeg, a mozgósítható ismerősök döntik el, ki képviseljen egy országot – dalban?