„Olyan jó közöttetek lenni”

– Hogy került Marosvásárhelyre Haumann Péter – éppen most legelőször?

– Az egész ott kezdődött, hogy én láttam a Yorick Stúdiós csapatot tavaly Pécsett a POSZT-on (Pécsi Országos Színjátszó Találkozó – szerk. megj.), és szívesen ültem le közéjük előadás után, mert olyan jó arcú, jó lelkületű embereket éreztem. Elég hosszan sörözgettünk, s akkor hangzott el először, hogy itt van ez Vásárhelyi Forgatag, én meg mondtam, hogy szívesen mennék oda közétek, mert olyan jó közöttetek lenni. S akkor ez most itt megvalósult. Jártam a főiskolán, érdekelt az is, utána elmentünk valahová, ahová a színinövendékek járnak, reggel bementem a színházba, körülnéztem, sok emberrel beszélgettem, a világosítótól egészen a igazgatóság tagjaiig.

– Sok város sok színpadán megfordult már. Erdélyi színpadon azonban még sosem?

– Játszani nem játszottam Erdélyben, filmezni azonban filmeztem, meg jártam is itt. Elég korán voltam itt először, még \'69-ben Csóri Sándorral meg Kósa Ferenccel filmeztünk. Akkor főleg Gyimesben voltam és Farkaslakán.

– Erdélyben leginkább a filmjeiről és szinkronjairól ismerik...

– Sejtem is, hogy mire gondol...

– Például Hókuszpókra...

– Igen meglepő az, hogy egy színész mitől marad meg az emberek emlékezetében. Pedig ez látszólag egyszerű dolog, csak jól el kell találni. Nekem ez meg valahogy Hókuszpókkal sikerült. Azt hiszem 204 darab Hupikék törpikének voltam én a Hókuszpókja, így sokszor előfordul, hogy a gyerekek beazonosítanak, s kérik tőlem az utcán, hogy mondjak valami hókuszpókosat. Én meg szívesen teszem. Pedig ma már nem szinkronizálok. Nem szeretek már szinkronizálni. Azok a filmek, amelyekben érdemes volt szinkronizálni, azok a filmek vagy nagyon ritkák, vagy már nincsenek. Azok a  filmek nagyon gondosan készültek el, ami a szinkronokat illeti, míg a televízióban mostanság bemutatott filmek eltolódnak a bóvli felé. Nagyon sok külföldi, és főleg amerikai film megy, és hevenyészett szinkronnal, én meg azt nem szerettem. Úgyhogy kiálltam a szinkronszakmából olyan tíz éve. Ez a Hókuszpók-történet jóval korábbi, bő húsz éves, ha nem több.

– Melyik részét szerette legjobban a szakmának? Színpadon lenni, filmezni, szinkronizálni? Egyáltalán hogy fér meg egymást mellett mindegyik?

– Hát a színész dolga ez is, az is. A film ugyanolyan nehéz, mint a színpad, a színésztől ugyanazt a mechanizmust követeli. De emlékszem olyan szinkronszerepre is, amikor a Laurence Olivier hangját játszottam a Haláltáncban, amikor napokon keresztül készültünk a szinkronra. Alaposan megnéztünk mindent, és élvezet volt számomra, hogy egy ilyen nagy színésznek, mint Laurence Olivier, sikerült átvennem a lelke ritmusát, vagyis azt a belső ritmust, ami vezérlete azt, ahogy viselkedett, ahogy beszélt. De legalább ilyen szórakoztató és jó tud lenni a film is, a színház is. Ugyanazt a mechanizmust is kívánja a színésztől, csak filmben van, amikor egészen közel filmeznek, s érteni kell ahhoz is, meg ahhoz is, amikor az ember több száz meg ezer emberhez beszél. Volt olyan, hogy a Szókratész védőbeszédét több mint kétezer embernek játszottam el.

– Láthattuk, hallhattuk a tévében, most először azonban színpadon is. Egy nagyon régi előadását hozta el Marosvásárhelyre.

– Igen, annyira régi, hogy amikor elkezdtem a hetven éves Szókratész védőbeszédét játszani, akkor 29 éves voltam. Most idősebb vagyok, mint az akkor hetvenéves Szókratész. Hozzáöregedtem. Azért is csinálom élvezettel, mert tanulság egy színész számára majdhogynem kölyökként, hiszen hat évvel azelőtt fejeztem be a főiskolát.

– Nem lehet megunni ennyi évtized alatt? Vagy mindig más?

– Mindig más. Más körülmények között egyszer csak felvillan valami olyasmi, ami eddig nem volt, de ha volt, akkor nem ilyen minőségben jelent meg. Úgyhogy számomra ez nem csak feladat, küldetés is. Mert egy jó emberről, egy okos emberről van szó és annak az állásfoglalásáról az élet fontos dolgait illetően. Mondtam én ezt már három embernek is, és legalább olyan szórakozás volt számomra. Látni a szemükön, hogy tudnak-e tartani velem, élvezik-e azt, amit mondok, megértik-e, érzelmileg hogy hat rájuk. S ez pontosan az az érzés, amit annak idején Szókratész élt meg, amikor az Areopáguszon beszélt.

– Néhány éve megkapta a Nemzet Színésze kitüntetést is, mit jelent a tizenkettőben benne lenni?

– Most már több mint ötven éve vagyok a pályán, ez, egy ilyen kitüntető választás mindenképp egy jutalom a színésznek az addigi munkájáért.

– Mivel foglalkozik még Haumann Péter mostanság?

– Amit nagyon szeretek, hogy kimegyek az erdőbe vadászni. De azon kapom magam, hogy egyre jobban becsülöm az életet, így sokszor elég, ha kint vagyok egy ürüggyel, azzal hogy most vadászni mentem, s közben nagyon sokszor békén hagyom az állatokat, nem veszem birtokba – ahogy régen mondták helyesen a vadászok: nem lelövik, hanem birtokba veszik az állatot. Színészi szinten a Katona József Színház az anyahajó, onnan néha kilépek a Centrál Színházba, vagy vidéken játszom nagyon elszórtan. De az a feladat, amivel engem most ellát a Katona József Színház, az éppen elég. Volt emellett nyáron három film is, amiben dolgoztam, hál\' istennek háromból kettő az ifjúságot célozza meg, akikkel valahogy nem törődik a kulturális gondolkodás, de úgy tűnik, mintha most mégis kezdenének belejönni.

– Célozza még meg az erdélyi színpadot?

– Szó volt róla, hogy esetleg jövök ide játszani, de csak érintőlegesen. De szeretek az itteni színészek között lenni, annyira jó lelkületű emberek.