Sikeres életút, sikeres pálya

– Már akkor kapcsolatba kerültem a Fenyő Szállodával, amikor 14 évesen Csíkszeredába jöttem felvételizni, ugyanis édesapám ide vitt ebédelni. Akkor ki is néztem magamnak az épületet, nagyon megtetszett. 1984-ben érettségiztem a mai Márton Áron Gimnáziumban, és 1985 decemberétől titkárnőként kezdtem dolgozni a Megyei Turisztikai Hivatal titkárságán. Abban az időben ez a hivatal üzemeltette többek között a Fenyő Szállodát is. 1991-ben lettem a szállodai részleg vezetője, majd jött a privatizációs időszak, 2001-ben új tulajdonos került a ház élére, és ő bízott meg engem a jelenlegi feladattal. Én úgy gondoltam, hogy ha az új vezetőségtől esélyt kaptam, én is esélyt adok az itt dolgozó munkatársaknak, akikkel addig is kolléga voltam. Ekkor kezdődött az életemnek egy újabb szakasza, amikor leromboltunk egy szállodát, és felépítettünk egy másikat. Időközben tanulni kellett, születtek a gyerekek, nőtt a család, mindenhol helyt kellett állni.

– Érdekes a szállodával való ismerkedése, amolyan meglátni és megszeretni történet. Gondolta volna, hogy ez lesz belőle?

– Nem, viszont tisztán emlékszem édesapám szavaira, ahogy mondta: fiam, azt kívánom, hogy a gimnázium ajtaja négy évig nyeljen el, és ha azt a másik épületet kinézted, harcolj érte, és az is a tied lehet. Sosem felejtem el a művirágokat, amelyek itt voltak az étteremben, én akkor már gondolatban átrendeztem mindent. Az épületbe lépéskor valamit éreztem, persze a sors is segített, de én is nagyon akartam. Eléggé tudatos volt a helyezkedésem. Valójában akkor még az angoltanári pálya vonzott volna, csak nem érzetem, hogy nekem ez sikerülhet, így meg sem próbáltam értettségi után felvételizni.

– Említette, hogy tudatosan készült elhelyezkedni. Minden téren a tudatosság jellemzi?

– Maximálisan. Elsősorban a munkámban vagyok tudatos, igényes. Sajnos, olyan rövid a távolság a munkahelyem és az otthonom között, hogy az a három-négy perc, amíg hazasétálok, a munkámat nem tudom rögtön levetkőzni. A munkahelyen az embernek nagyon a helyén kell lenni, és amikor hazaér, nehezen tudja elengedni magát. Olyan mélyen beleivódik a lelkébe a munkája, hogy nem tudja azt percek alatt elfelejteni. Sokszor a gyermekeim figyelmeztetnek, hogy anyu, hazajöttél. Akkor veszek vissza és megyünk át abba az igazi meleg, otthoni, családi légkörbe.

– Fölösleges is megkérdezni, hogy szereti-e a munkáját?

– Ha ezt a munkát valaki nem szereti, akkor nem is lehet végezni. Ha valamit szeretettel teszünk, hobbivá válik, amiben az ember el tud mélyülni, és megpróbálja kihozni magából a maximumot. Persze nem könnyű. Úgy kell tudni összeegyeztetni a munkahelyet és a családi életet, hogy mindkettő működjön. Nehéz feladat, de nem lehetetlen. De nincs tökéletes. Tökéletes szándék van, de tökéletes nincs, legyen szó munkáról vagy családról, hiszen mindig vannak külső tényezők, amelyek közbeszólnak.

– Nem lehetett könnyű a kezdeti összehangolás, családalapítás, gyerekek, munka. Nagyon fiatal volt...

– Egy olyan társ nélkül, amilyen nekem van, nem is lehetett volna ezt csinálni. A társamnak volt egy édesanyja, aki mellettem állt és segített. Nem hátráltattak, elvégezték helyettem azokat a feladatokat, amelyeket én nem tudtam ellátni. Nehéz volt, de mivel szerettem, amit csinálok, nem volt megterhelő. Olyan energiákat kaptam a munkámból, hogy úgy éreztem, mindenre van erőm, időm és képességem. Nem éreztem a fáradtságot, a fásultságot, sosem jelentett gondot, hogy este rendezvény van és vissza kell jönni, vagy hétvége van és dolgozni kell. Amikor munka van, azt csináljuk, máskor pedig a családé a főszerep. Nagyon igyekeztem egyébként, hogy legyenek közös családi programjaink, hogy a gyerekeknek legyen, amire majd visszaemlékezni, meg egyáltalán legyen számukra egy követhető minta.

– Ezek szerint a siker kulcsa a biztos családi háttér.

– Elképzelni sem lehet másként. Olyan fontos az, hogy ha én este 11-kor megyek haza, nem azt kérdezik, hol voltál, inkább azt kérdezik, elfáradtál-e, megiszunk-e egy pohár bort. Jó érzés belépni a lakásba. Mindenkinek van mondanivalója, bármilyen késő is van. Most érdekes helyzetben vagyunk, mert Julcsi lányom, aki stewardesként dolgozik egy repülőtársaságnál, nagyon messze van, és szokjuk a különélést, ami eléggé embert próbáló feladat. Folyamatosan egyeztetünk, nézzük az időeltolódást, de ritkán fekszünk le úgy, hogy aznap még nem beszéltünk volna. Fontos, hogy mi négyen a mindennapokban, akkor is ha hatezer kilométeres távolság választ el, együtt legyünk. Nem tudjuk egymás kihagyni az életünkből. Ha bármit az életemben sikernek nevezhetek, akkor ez az: ahogy mi együtt tudunk lenni. Van, hogy májusban tartunk karácsonyt, mert decemberben nincs itthon mindenki, de mindig megkapjuk azokat a pillanatokat, amelyek számunkra ünnepet jelentenek. Az ölelés, a simogatás viszont nagyon hiányzik.

– Néha úgy érzem, hogy ma már nem annyira összetartók a családok. Igaz, fontos, hogy ki milyen mintával érkezik egy kapcsolatba...

– Mi hárman vagyunk testvérek, egyszerű falusi családból származom, de emlékszem, akkor  is megünnepeltük a születés- és névnapokat, ha édesanyám csak palacsintát tudott sütni, mert éppen építkeztek. Én akkoriban a bensőséges beszélgetéseket hiányoltam, éppen ezért ezt másként próbáltam csinálni. Persze ezt sem szabad túlzásba vinni, mondom, bár nem vagyok meggyőződve, hogy igazam van, de most emiatt olyan nehéz az elválás. Mi a lányommal nagyon egyek voltunk, vagyunk, most nagyon nehéz elengedni egymás kezét. Ezt viszont meg kell tenni, hiszen az ő élete, én pedig nagyon büszke vagyok rá, és boldog, hogy sikeres. Azt viszont fontosnak tartom, hogy úgy engedjük el a gyerekeinket, hogy tudják, bármikor hazajöhetnek, az otthon mindig visszavárja. Elmehetnek a nagyvilágba, kipróbálhatják magukat, de itthon van egy biztos háttér, hazavárjuk. Krisztián fiam is elmegy, ha most az érettségi után úgy alakul az élete, ahogy elképzelte. Maradunk ketten a férjemmel, és várjuk haza őket. Elképzeltem, hogy ősztől nem kell menni szülőértekezletre, nem kell csomagolni a tízórait, és gyorsan körülnéztem, hogy mihez is tudnék kezdeni. Ma már tudom, hogy önkéntes munkát szeretnék csinálni, illetve tanulni akarok. Úgy gondolom, hogy ötven év határán is még mindig van mit tenni.

– Fontos, hogy az ember hány éves?

– Nem. Nem érzem, hogy bármi is elmaradt volna a mindennapokból azért, mert ötven év határán vagyok. Viszont egy olyan érdekessége van a dolognak, hogy ilyenkor az ember mérlegel, és ezt elsősorban a gyerekein keresztül teszi. Hiszen ha van egy 26 éves lánya, akkor persze, hogy eljön az az idő, amikor jön az unoka, és erre is fel kell készülni. Az ember már nem a világot akarja megváltani, hanem azt szeretné, hogy a szűk kis családi körben meglegyen mindenki lelki és fizikai biztonsága.

– Térjünk vissza a munkára. Adódhatnak abból nehézségek, ha egy szálloda ügyvezető igazgatója nő?

– Sokan kérdezték már ezt tőlem, de én ezt nem így élem meg. Úgy érzem, ha elmentem egy hivatalba vagy egy olyan partner céghez, ahol férfi vezetők voltak, sokkal jobban tudtam boldogulni. Volt egy-két helyzet, amikor többet kellett bizonyítanom, mert nő vagyok, de első perctől rájöttem, hogy mit várnak el tőlem, és úgy gondolom, vettem az akadályt. Nem hiszem, hogy ma van olyan terület, ahol egy nő ne tudná megállni a helyét.

– Azt hallottam, jó főnöknek tartják...

– Meglepő. Főnökként nem vagyok a híve annak, hogy állandóan szidni kell az embert és csak a rosszat látni. Próbálom észrevenni a jót is. Másként motiválni embereket, akik csak fizetésért dolgoznak, nem lehet. Fontos, hogy valaki megdicsérje őket, mert jön a másnap, amikor történik valami, amiért viszont meg kell szidni. Nem vagyok híve a hangoskodásnak, nálam elég, ha ránézek az emberre, és ő érzi is, hogy valamit rosszul csinált. De ha mindig minden rendben lenne, azt jelentené, nincs vendég. Fontos, hogy vezetőként is megmaradjon az emberséges oldalunk, és minden este úgy tudjak a tükörbe nézni és lefeküdni, hogy ma igazságtalant nem tettem. Ha megbántottam valakit, nincs lelkiismeret-furdalásom, mert nem szoktam úgy megszidni embereket, hogy az én értékrendem szerint annak ne legyen jogos alapja. Lehet, hogy az érintett nem így látja, de én mindig saját magammal és a jó Istennel kell elszámoljak.

– Mindig elegáns. Ez is a munka része?

– Ezt is otthonról hozom. Édesanyám nagyon szépen varrt, és nagyon szép ruhákat készített nekünk Egyszerű asszony volt, de minden vasárnap reggel fodrászhoz ment. Fontosnak tartom, hogy a lakásunkat úgy hagyjuk el, hogy kellemes legyen a megjelenésünk.

– Milyennek látja az életét? Hogy érzi magát?

– Jól vagyok. Úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, mind a családomban, mind a munkahelyemen. Még sokat szeretnék dolgozni, újdonságokat kipróbálni. Békességet szeretnék magam körül. Az biztos, hogy ha előröl kezdhetném, a férjemhez mennék férjhez és ezt a munkát választanám. Elégedett vagyok, és innentől kezdve ha látom, hogy a gyerekeim is a helyükön vannak, boldog is vagyok.