Mesemondó, akinek mestersége a hallgatás

Berecz András alig érkezik meg tanítása helyszínére, a Köteles utcai színitanodába, máris „lerohanom”: beszélgessünk, hiszen van idő még a „workshop” kezdetéig. De jut eszembe, lehet oktatni, tanítani a mesét és a mesemondást? „Én a tanításról és mesetanulásról, semmit nem tudok” – állítja szerényen a mesemondó, aki ennek ellenére a marosvásárhelyi színitanoda vendégtanáraként egy hétvégén keresztül a mese műhelytitkaiba kalauzolja a színésztanoncokat. „Akik hívtak, úgy tudtam, hogy a műhelytitkokra kíváncsiak. Ha valaki felmutatja a műhelytitkait, már egy kicsit tanít is” – mondja, miközben helyreigazít: nem workshopot tart a Kötelesben, hanem műhelymunkát. Erdélyben régen azt szerette, hogy minden idegenszóra tudtunk egy szép magyar kifejezést, nem érti, hogy ez mára miért változott. Igaza van.

Mestersége a hallgatás is

Szóval a műhelymunka alatt egy-egy jellemző történeten át próbálja megmutatni, hogy hol tart ma ez a pár ezer éves mesterség, a mesemondás. Hogy hova jutott a szóbeliség, hogy hol van a könyvtárak öregapja, az írásbeliség nagypapája? „Úgy tudom, itt bőségesen jönnek színművészek is, van közös mondanivalónk. Egy picit az enyém is olyan mesterség, mint az övék. Én is az embereket megpróbálom szóval ébren tartani. Sok pontban egyezik a mi mesterségünk, s néhány nagyon érdekes pontban különbözik. Például, hogy én menet közben szerzője is vagyok annak, amit előadok, rendezője is vagyok. Sőt még gyűjtögetője is vagyok, mert nagyon nagy részben az én mesterségem a hallgatás. Sokat utazom, és sok olyan embert hallgathatok, akit a színész nem muszáj mind meghallgasson, mert neki le van írva a forgatókönyv, abba belebújik, és magára igazítja, magára szabja” – magyarázza, miközben én azon gondolkodom, hogy az interjút adó Berecz András cseppet sem különbözik az életben a színpadi mesélőtől. Mosolyog, élcelődik és figyel. Igen, rám figyel, pedig én kérdezem őt. Majdnem megijedek, hogy még tán tőlem is meséket gyűjt majd, de bevallja, ez inkább „messzebb” érdekes. A messzebb lehet, mondjuk Gyergyóalfalu, ahová, ha meghívják Berecz Andrást előadni, biztos gyűjtögetéssel köti össze az alkalmat. Megkeresi a faluban azt az embert, aki olyan sztorikat tud, ami egy mesemondónak is új, így lehet, legközelebb mi már azt hallgatjuk Marosvásárhelyen. Az ifjúságtól meg inkább nyelvjárást tanul: felszáll a vonatra – mert autót vezetni nem tud, ahogy tévét nézni sem – s azt figyeli, hogy Csíkban egy középrezárt e betű száll fel a fiatalokkal, Udvarhelyszéken már még egy ö is hajlamos a vonatra felszállni. „Végtelen szép tarka mező ez, az emberek mégis le akarják szokni. Úgy érzik lekéstek valamiről, és csatlakoznak a nagy közös szürkeséghez önként, futva, saját maguktól” – mondja a Kossuth-díjas folklórkutató.

Amikor jött a negyvenegyedik…

Gyűjtögetés ide vagy oda, Berecz Andrásnak mára saját meséi is vannak, nem csak a tanultakat adja tovább. Hogy mikor lettek ezek? „Saját mesék úgy vannak, hogy az ember negyvenet elmond mástól, s jön a negyvenegyedik” – mondja szűkszavúan, majd kérésemre megmagyarázza. „A sok mese, amit könyvekből, ma is élő emberektől megtanulhattam, elkezd dolgozni az emberben. Van ilyen mesém, néhány, nem sok. Azok maguktól jöttek. Nem ültem neki, hogy megírjam őket, hanem jöttek saját maguktól.”

A saját és az összegyűjtött sztorikat Berecz András nem csak a színpadon meséli, a vonaton is, a „sorállásban” is. Egy belső ázsiai mese szerint egy mesemondó, ha már erre adta fejét, mindig köteles mesélni, nem nyafoghat. Állnak előtte és éhes, de ha a kenyér és őközte megáll valaki, hogy mondj mesét, akkor köteles, mert nem fog éhen halni. Mondja Berecz András, de gyakorolja is. S mikor arról érdeklődőm, hogy nem unja-e a folytonos szórakoztatást, bevallja, van olyan, hogy mást akarna csinálni éppen, s akkor a lábára csapnak öt felőlről, hogy mondjon egy mesét. „Olyankor néha hazavágyok” – mosolyog őszintén.