Gyógyítás a zene hangjaival

Elmondása szerint mesébe illő gyermekkora volt: nagyszüleivel nevelkedett az Őrségben, teheneket legeltetett, már akkor eggyé vált a természettel. Nagyapja harangozó volt, nagyanyja pedig a templomot díszítette fel virágokkal. Már kisgyerekként megtanulta az egyházi énekeket, a népdalokat, majd hétéves korában került először kezébe hangszer. Iskolásévei alatt is folyton zenélt. „Sosem érdekelt a tanulás” – vallja magáról. Konzervatóriumokba is bejárt muzsikát hallgatni, majd eljutott Bécsbe, Svájcba – itt utcazenélt. Érdeklődése az improvizáció és dzsesszgitár felé irányult, viszont belefáradt, hogy mindenki egy kaptafára zenél, standardokban. 1990 óta járja Ázsiát, a mai napig tanul muzsikálni. Legelső kiadványa a Világok hangja című lemez volt, ezt követte három meditációs CD. Karácsonyra két újabb kiadvány is napvilágot láthat, melyeken kórusénekek is lesznek.

A legjobb sarodművésztől tanult

„Megismertem egy tündér embert az utcán, aki elkezdett tanítani jógázni. Kezembe adta a legelső magyarul megjelent jógakönyvet. 22 éves voltam akkor. Nagyon szerettük egymást. A testvére vett egy új hangszert magának, majd karácsonyra nekem ajándékozta ezt a sarodot, amivel a mai napig is zenélek. Már akkor mondta, hogy ez lesz a jövőm, abbahagyhatom a gitárt. Néztem, hogy ez a hangszer egy csoda. A legnagyobb löket volt számomra, egy spirituális út kezdődött el akkor” – meséli István. Útkeresése alatt választania kellett, hogy Kaliforniába megy vagy Indiába. „Ázsiai szívem van, hát akkor inkább Indiát választottam. Egy bázeli zenei kurzust követően bemutattak Saran Ráninak, 1990 óta ő tanított zenélni.” India leghíresebb sarodművésze volt, két éve hunyt el az asszony. „Az az érdekes, hogy nem populáris ennek a hangszernek a világa. Mindenki jól ismeri a szitárt, de ezt nem: a sarod még annál is nehezebb” – magyarázza. Tíz év gyakorlás után kapnak lehetőséget a zenészek legelső fellépésükre.

Elmondta, hogy a nyugati zene egy temperált világ, be vannak osztva a hangok, míg az ázsiai természet alapú. „Megvan mindennek a hangja: a napfelkeltének, az ősznek, a szerelemnek. Fantasztikus. Rengeteg improvizáció van a keleti muzsikában. Iszonyatosan sokat kell próbálni, 3–3 órát délelőtt és délután. A gyakorlás egy ima, istenhez való imádság” – mondja István.

Hangszerek és gyógyítás

István hangedényei a thaiföldi és tibeti buddhista kolostorokból származnak, hangmeditációra használják: megütik őket, utána a csendben egyesülnek a belső energiák, így születik meg a gyógyító hatás. „Hasonlóak az itthoni rózsafüzérhez. Imákat mondanak közben, szakralitásuk van.” István kihangsúlyozta, hogy a hangokban nincs semmiféle vallás. „Nincs semmiféle -izmus, univerzálisan lehozzuk a hangszereken keresztül a jelent. A jelen pillanatban való felébredésben segítenek. Megtisztítanak a fájdalomtól! A pillanat hangjainak érdekessége, hogy nincs sem idő, sem tér. A megszokott érzékelés eltűnik, ez az energia egyedülálló.” Közönsége általában nem széken ül, hanem fekve, álomban hallgatja a műsort. „Felébresztem őket a dobos, szívritmusos zenével.”

Érdekesség, hogy kétféle világot érint muzsikája: koncertjei első szakaszában egy belső világot, a másodikban pedig bevonja a közönséget is énekléssel – ezzel a külső világot jelképezve. István elmondása szerint a hangok szép százalékban megtartják hatásukat felvételen is. „Elveszti életenergiáját minden, ha sokat másoljuk” – jegyezte meg nevetve. „Filmen láttam először vissza magamat. Azelőtt el sem tudtam képzelni, milyen hangok jöhetnek elő belőlem.” Arra a kérdésre válaszolva, hogy van-e tanítványa, István azt válaszolta: „Nincs. Lehet hogy lesz. Most a zenére koncentrálok. Mindig van egy-két ember, aki szeretne tudni, viszont kevesen vállalják, hogy öt évig üljenek egy hangszer mellett, és mindent feladjanak, fiatalságukkal együtt.” Mint elmondta, 25–30 év szükséges ahhoz, hogy valakiből mester váljon.

A varázslat

„Ez a zene a szívhez szól, nem az elméhez. Az emberek folyton gondolkodnak, hogy mi is ez az egész. Egy darabig tűrik gondolkodással, valami vallásos „izére” gondolnak, majd bedobják a taccsot. Érzik, hogy valami történik, ami nem hétköznapi: ez a varázslat. Bukarestben háromszáz ember előtt koncerteztem, rendkívüli volt. Megnyíltak, énekeltek, döbbenet volt. Tudni kell azt is, hogy Ázsiában mindenki énekel. A legutolsó utcagyerek is jobban énekel, mint nálunk bárki. Ha nem énekelünk, beszorulunk. Nálunk 60–70 emberből alig énekel egy: ének után felszabadul az energia, jön vissza az erő. Ez a fogyasztói társadalom egy kis LSD-ként hat, nagyon rossz. Belénk verték, hogy pénz nélkül semmit sem lehet, senki vagy. Ha Kőrösi el tudott menni semmi nélkül Ázsiáig, akkor mi is képesek vagyunk eljutni bárhova” – hangsúlyozza. „Olyan csoda van a kezünkben, hogy iszonyatos. Isteni értéke van mindenkinek. A gazdagság bennünk van, nem a bankban” – mondja.

Újra gyerekké válhatunk

István úgy véli, azok, akik még nem látták-hallották-érezték műsorát, életükben először fognak átélni olyan csodát, amely egyedülló. „Nincs itt semmi mesterkélt. Ez egyféle szertartás. Jöjjenek el, ha újra gyerekek akarnak lenni és tiszták. Éljék át a jelen pillanatot.” Egy tökéletes madárfütty kiadása után elmondta: minden koncertje egyedi, folyton kitalál valami újat. „Csíkszeredában például a sarodon kezdtem el dobolni, korábban sosem tettem. A hangok bennünk vannak, csak elfeledkezünk róluk. Az emberek azt mondják: dolgom van, nincs időm. Elfutsz, és otthagyod igazi gyermeki énedet. Annyira megfélemlítették őket az elmúlt ötven évben, hogy szinte egy halálos állapotban élnek. Igazából ebből az állapotból hozom ki őket a zenével” – meséli.