„Felültem a széles világ lovára”

Akik csak egyetlen alkalommal is hallhatták énekelni, tudják róla: megmozgatja a szíveket. Úgy átéli az örök igazságokat tömörítő dalainkat, mintha hosszú estén a tűz körül mesélné el keletkezési körülményeiket. Szóljon bár a háztól-hazától való elválás keservéről, balladaszerű történetekről, a szerelem szárnyalásáról, avagy pernyévé hullásáról. Virágénekek, mulatósak, csúfolódók, párosítók – ki-ki megleli a hangulatához valót Enikő repertoárjában.

A népdalénekes sorsának alakulása is olyan volt, mint az egymással ölelkező népdalsorok: dalos kedvű édesapja fakasztotta ajkán az éneket, és mai pályájához a legmeggyőzőbb biztatást édesanyjától kapta. Boldogságát, lelki békéjét, nyugalmát ma is Almás és a családja nyújtja: „nincs olyan pénz, ami ezt megveheti” – vallja.

Míg elbeszélte, miként állt ki óvodásként a színpadra székely ruhában és hogyan küzdötte le lámpalázát, hallani véltem a nagyszüleitől, szüleitől tanult egyházi énekeket és a népdalokat. A kislány Enikő iskoláskorában is énekelgetett, mandolinozott, de a székelykeresztúri unitárius gimnázium diákjaként környezetvédelemre készült. Táborokban dalolva is érezte: életében nagyon fontos a zene, mégis édesanyja biztatására választotta a zenei pályát.

Marosvásárhelyen, a kántor-tanítóképző főiskolán folytatta tanulmányait: első kenyérkereső munkáját az orgona és a templomi ének szeretete jelentette. Ám a főiskolai évek a továbblépést is meghatározták: sikeresen szerepelt népdalversenyeken, amelyek közül kiemelkedik a Hajnal akar lenni Kárpát-medencei megmérettetés. Szatmárnémetiben kapott első díja után úgy érezte: szeretne nem csupán szívvel-lélekkel énekelni, de át is adni a jövő nemzedéknek. Hogy megtehesse, Kolozsváron elvégezte a zeneakadémiát, aztán szülőfalujának első és egyetlen női énekvezére volt néhány évig. Hasonló feladatot felkérésre azóta is vállal, bárhová hívják meg. Mégis a népzene az, ami igazán közel áll szívéhez. Napjainkban folyamatosan énekel, és gyermekeket tanít: bölcsőhelyének iskolájában tanár, és néptáncot oktat.

„Ahonnan indultál, oda érkezz”

Amikor azt kérdeztem, mit jelent számára a szülőfalu, bepárásodott a szeme, a messzibe nézett, és kimondta: „egész életemet meghatározó támpont”. Majd hozzátette: a két év magyarországi tartózkodása során azt is megtapasztalta: mindenhol jó, de a legjobb otthon. Folyamatosan hazakívánkozott. Ezért is lett második lemezének címadó dala a Felültem a széles világ lovára… Benne van az elmúlt hét év: hogy az elmenés milyen fájdalommal járt, de annak öröme is, hogy hazatérhetett. Pedig művészeti iskolában tanított szolfézst és népi éneket. Örül, hogy megtapasztalhatta az ottani légkört, az iskolai közösséget. Hálás azoknak, akik befogadták és „otthon érezhette magát”. Az hiányzott neki, amit úgy érzett, csak Almás tud nyújtani.

Mosolygó szemek

Enikőnek lelki tápláléka a népdal. Ha vidám, ha bús, énekel: „minden bánata elmúlik”. Egyéni fellépései mellett a Csíkmadarasi Népi Zenekar szólistájaként hallhatjuk. A nyáron egyetlen szabad hétvégéje volt. Gyakran hívják Magyarországra, de ha ugyanabban az időpontban itthoni felkérése van, utóbbit választja.

Sokfelé tapsolhatunk neki, amint felcsendül dala, miközben tizenhárom zenész húzza a talpalávalót. Mégis e sorok írójának legnagyobb élménye marad, amikor a firtosmartonosi öregekkel olyan szívderítőn nótázgatott, hogy elmenőben a kultúrház lépcsőjén sem akarták abbahagyni.
Felemlegettük minap ezt az emléket. Hála Istennek számos alkalommal léphetett nagyközönség elé. Énekesként másként érzi magát, ha ott, messze ül hallgatósága. A kis közösségben viszont megérzi, ha a közönség is szeret énekelni. Mosolyognak a szemek; mintha mondanák: énekelj még! Akiknek sokat jelent a népzene, nem csak nézik az előadást: tanulják és átélik. Mint Enikő: szinte lehetetlen olyan fényképet készíteni róla dalolás közben, ahol ne lenne lehunyva a szeme.

„Ott van a hivatásom, ahol születtem, nevelkedtem”

Amikor pályája során budapesti lehetőségek merültek fel, úgy érezte: a karrier nem olyan fontos számára, mint szülőföldje. Itt van a hivatása, ahol született, nevelkedett. Nem aggályoskodott hazatéréskor, hogy se munkahelye, se fellépési lehetősége. „A Jóisten velem volt: az almási iskolában tanítok, és a lehetőségek sorban jöttek. Megtaláltam a helyemet: a katedrán, a színpadon, az orgona mellett, a zenekarral.” Ezenkívül bekapcsolódik faluja kulturális életébe, táborokban is tanít népdalt. Szeret a gyermekekkel foglalkozni, hogy népdalainkat szívből énekeljék.

A szombati lemezbemutatóra terelve a szót megtudtuk: sepsiszentgyörgyi zenészek kíséretével már egy éve felénekelte a dalokat, de az volt a vágya, hogy a szülőfalu ünnepén mutassa be a korongot. Ezért várt mostanáig. Nyilván nem olyan lesz, mint egy fellépés, amikor felkérésnek tesz eleget. A lemez anyagában benne van hét év munkája: nem is volt könnyű kiválasztania néhány dalt.