Egykori cseresznyések nyomában

Geges, Márkod, Selye, Bere, Magyarós, Mája, Torboszló, de még a maroknyi Székelybő is híres volt egykoron az ott termő cseresznyéről, almáról, szilváról (no meg a szilvóriumról, kevésbé almáriumról). Elindultunk, hogy megkeressük, ami belőlük megmaradt.

Regényesen, de szegényesen

„... egy nyugatirányú mellékvölgyben, amelyben a balpartilag beszakadó Dori és Bökögy pataka felé le találjuk Máját, mely Gönczér bércze alatt gyümölcsösöktől körül ölelve, igen regényesen fekszik” – mondta másfélszáz évvel ezelőtt Orbán Balázs Mája faluról.

Nos, a falut körülölelő gyümölcsösök igencsak megritkultak. A fénykorában félezer lelket számláló Májában ma már alig százan laknak, fiatal család alig öt-hat van. Több a házszám mint a lakos. Még az a szerencse, hogy a nyugalmat kereső vásárhelyiek meg-megvesznek egy-egy kiürült házat, ahol aztán zöldségelnek, gyümölcsészkednek  – mondja id. Kovács Kálmán és lánya, Kovács Józsefné Kovács Etelka.

Kálmán bácsi a kollektivizálás előtti és alatti időkről mesél. „Régen a cseresznyéből lehetett csinálni egy kis pénzt, a piacon keresték ilyenkor a májai cseresznyét. De ahogy a kertek »bementek« a közösbe, elkezdődött a vész” – meséli a történéseket. Egy veder cseresznyét adtak a kollektív vezetői egy embernek azért, hogy egy egész napon át szedje a cseresznyét, amit aztán jóformán nem is tudtak jól eladni. Voltak nagy disznófarmok a környéken, aztán – hogy gond ne legyen a metszéssel, permetezéssel, szedéssel – kivágták a cseresznyefákat, s eltüzelték. Cseresznyefa-tűzzel melegítették a moslékot. Amikor 1992-ben vissza kellett adni az elvett gyümölcsöseket, alig volt, amit.

Jönnek az utódok

„Ma már az emberek kertjeiben alig-alig van gyümölcsfa. A régiek, amik még megmaradtak, kiöregedtek, újat ültetni kevesen vállalkoznak. A férjemmel ültettünk nyolc fát, azok teremnek nekünk, abból van a család részére enni, tésztának meg eltenni” – mondja Kovács Etelka. A sok gond között viszont van valami, ami jobb kedvre derítheti az itt lakókat: a határban minden cseresznyefának – már ami a kollektív-tisztítótűzből kimaradt – van gazdája, az emberek tudják, melyik kié vagy kié volt. „Éréskor megjelennek az utódok, unokák, kimennek a fához, ami a dédié volt – mert tudják, hogy az övé volt! – és leszüretelik. Így legalább nem vész kárba, ami megterem” – mondja rezignáltan. Mert piacra ma már senki nem visz cseresznyét Májából.

Kimegyünk a kertbe. A nyolc fa ágai roskadoznak a ropogós piros gyümölcstől. Szedegetünk, s közben a ház asszonya elmélkedik: jó volna vinni Nyárádremetére a piacra. Vagy Szovátára, vagy Szeredába. Merthogy sok van. Igen ám, de a piacnapok rosszul időzítettek – amikor épp piac van, akkor itthon meg sok munka. Nem lehet időt áldozni erre – dönti el. Úgyhogy a cseresznye marad.

Hajdan két szekérrel

Pár kilométerrel odébb Torboszló. Épp csak valamivel nagyobb, mint Mája, de a gondjai sokkal ijesztőbbek. Valamikor itt is nagy gyümölcsösök voltak, dominált a cseresznye, de a kollektív itt is megtette, amit a pártállam elvárt tőle: pusztított. Nézelődünk a faluban, keressük az egykori cseresznyéskertek maradékait (nem a Csehovéit!), amikor a kihaltnak tűnő faluban összebotlunk Bíró Ágnessel. Épp indult egy kis vederrel, hogy némi cseresznyét hozzon be, ha maradt... Csak később értem meg ezt a „ha” szócskát...

Felajánlom, hogy kivisszük autóval a határba. Köszöni, s közben mesél. „Gyermekkoromban hét cseresznyefánk volt, apám két szekér cseresznyét is bevitt egyszerre a vásárhelyi piacra. Ebből lehetett akkor némi pénzt csinálni. Aztán jött a kollektív, be kellett adni a földeket – a gyümölcsöst is – s mire lejárt harminc esztendő, s megszűnt a kollektív, a hétből egy fa sem maradt. Mind kivágták. Nem csak a miénket. Mindenkiét. Amikor elkezdték visszaadni a földeket 1992-ben, az urammal úgy döntöttünk, hogy megveszünk egy néhány ár parcellát, amin volt két cseresznyefa is. Legyen legalább enni...” – meséli, miközben vészesen távolodunk a falutól. Nem számolom a kilométereket, de jó órányi gyalogútnak felel meg a távolság. Na, itt sem lépnék ki a házból némi cseresznyét venni...

Közös koszton a medvékkel

Azt ugyan már elmondta, hogy a legnagyobb gondot a faluban a medvék jelentik mostanság, de a látványra nem voltam felkészülve.

Állítólag 18 medve van a környéken. Aztán ahogy érik a cseresznye, jönnek s leszedik. Ugyanezt teszik a szilvával, de még a dióval is az utóbbi időben.

Elérjük a kaszálón álló nagy cseresznyefát. Ijesztő. Combvastagságú, meg kisebb letört ágak hevernek alatta nagy halomban, rajtuk alig fonnyadó levelek, látszik, hogy a medve az éjszaka folyamán is volt kosztolni. „De jön minden nap, a másik fát már korábban tönkretette” – mondja az asszony keserű dühvel. Erről a hatalmas fáról már semmit sem lehet leszedni. A törött ágakon megnyomorgatott, leszopott gyümölcsmaradék.

„Ezt nézze meg – mutat a fa tetejére –, hogy tudott oda kimászni, a fa hegyébe?! Hogy nem zuhant le?” S valóban. Jól látszik, hogy a barna bundás kimászott az ághegyre, s ott tarolt. „Így teszik tönkre mindenkiét a határban. Ebből aztán eladni semmit, de enni sem lehet” – dohog fojtott dühvel. S közben mutatja az emberderéknyi törzsön a medve karmainak nyomait. Mintha acéllal hasították volna a fa kérgét.

Üres vederrel indulunk vissza. Cseresznye ezeken a fákon...? Esetleg jövőben, ha a medve is úgy akarja. Közben mesél: „Kinn voltak a vadászegyesülettől a napokban, az igazgató, s még két ember, megnézték a kárt. Akkor mondták, hogy hat medvét is láttak egyszerre. De meg lehet fizetni ezt a kárt? És mit? A cseresznyét? S az életet, amíg a fa megnőtt, ki fizeti meg?” – teszi fel a költőinek ható kérdést.

Rövidítenék egy sétával vegyes ciheresen keresztül, de óva int, ne menjek arra, az a dög még itt szunyókálhat az árnyékban, egyáltalán nem lenne tanácsos felzavarni. Szót fogadok. És hasonulok. Torboszlón ugyanis mindenki fél a medvéktől.

Torboszlói cseresznyére tehát az idén ne nagyon számítsunk. A piacon pedig minden cseresznye „décsei”.

Májusi ropogós

A hagyományos erdélyi fajták közül főként a ropogós nagyszeműt és a májusi cseresznyét ismerjük. De a szakemberek szerint a Kárpát-medencében sokkal nagyobb a választék. Van: Aida, Alex, Carmen, Bigarreau Burlat, Germersdorfi 45, Germersdorfi 3, Hedelfingeni óriás, Katalin, Kavics, Kordia, Linda, Margit, Münchebergi korai, Paulus, Petrus, Rita, Solymári gömbölyű, Sunburst, Stella, Szomolyai fekete, Valerij Cskalov, Vega, Vera.