Boros István: nem dühöt, mosolyt kell fakasztani

– Karikaturistaként ön is Charlie-nak vallja magát ezekben a napokban, amikor fél Európa annak tartja magát?

– Nagyrészt én is közösséget vállalok a francia kollégákkal, azonban a helyükben kétszer is meggondoltam volna, milyen karikatúrákat közöljek. Főleg annak tudatában, hogy a szélsőséges, fanatikus muzulmánoknak semmi sem drága, amikor egy keresztény Mohamedhez mer „nyúlni”.

– Az életét féltené, vagy valahol bennebb látja a jóérzés határait?

– Is-is. Egy családos ember, ha azt állítja magáról, hogy őt nem érdekli, ha rajzai miatt lepuffantják, vagy nem rendelkezik felelősségérzettel, vagy hazudik. Márcsak azért is, mert a múlt heti terrorcselekménynek komoly előjelei voltak. Millió egy olyan téma hever a földön, amelyért csak le kell hajolni, és meg lehet úgy rajzolni, hogy azzal ne sértsél meg egy teljes vallási közösséget, ám mégis lehet szellemes és sokatmondó. Munkáimmal szinte negyvenöt éve vagyok jelen hazai és külföldi lapokban, kiállításokon, versenyeken, és mindig arra törekedtem, hogy rajzaim derűt és ne dühöt váltsanak ki abból, aki megnézi. Még akkor is, ha az illető maga az alany vagy a célba vett személy. Számos államfőről, magas rangú politikusról készítettem karikatúrát, a legtöbb jót nevetett, és meg is köszönte. Persze normálisan gondolkodó ember soha nem haragszik meg azért, mert karikírozzák. Ellenkezőleg: tanul belőle. Természetesen én a magunkfajta európai emberekre gondolok. 

– Több mint négy évtizedes pályafutása alatt már támadták ki?

– Észrevételeket, enyhébb szemrehányásokat tettek, sőt egy bizonyos hazai napilapnál egy ideig le is tiltottak, méghozzá a ’89-es utáni időszakban. De nem etnikai vagy vallási tematikájú rajz miatt. A szocializmus ideje alatt volt nehezebb dolgom, mert ahhoz, hogy egy képet kijuttassak valamelyik külföldi folyóirathoz vagy nemzetközi tárlatra, millió egy pecsétre és aláírásra volt szükségem. Bizony akadt egy-egy elvtárs a képzőművészek szövetségénél, aki nem értette a viccet, és a munkáimért nem vállalta a felelősséget. Romulus Feneşsel, a megboldogult díszlettervezővel, a szövetség néhai elnökével egyszer majdnem összeverekedtünk. Hisztizett, ordított, fenyegetőzött, feljelentett a pártnál. Pedig egy egyszerű rajzról volt szó, ami még véletlenül sem a Ceauşescu házaspárt ábrázolta.

– Meddig lehet elmenni egy-egy rajzzal és poénkodással?

– Ezt nehéz így elméletben megszabni. A párizsi terrortámadásban viszont kiderült, hogy gyakorlatilag addig mehetsz el, amíg a saját és a környezeted életét nem veszélyezteted. Másrészt úgy érzem, az iszlám kigúnyolásával a Charlie Hebdo túllépett a jóérzés határán.

– Irányt válthat a január 7-i tragédia után a műfaj?

– Nem hinném, hogy a francia lap irányt váltana. Legalábbis nem azért adják ki a következő számot egymillió példányban, hogy bemutassák: ezúttal más témához is tudnak nyúlni. Ha irányt akartak volna váltani, megtehették volna a négy évvel ezelőtti bombamerénylet után. De azt tudni kell, bármilyen karikatúrát készítene a rajzoló, azzal nem ő az első, előtte legalább ketten-hárman vagy tízen megalkották. Manapság ez az internet segítségével ellenőrizhető. A párizsi tragédia nyomán rajzoltam egy ceruzákból készült keresztet. Aztán elkezdtem böngészni a világhálón, és kiderült, hogy a napokban mások már megcsinálták előttem. Erre már évtizedekkel ezelőtt rájöttem. Van egy hatalmas, évtizedekre visszamenő karikatúragyűjteményem, amit a volt szocialista országok vicclapjaiból ollóztam ki. Hajdanán nem volt olyan közép-kelet-európai vagy távoli, kommunista országbeli vicclap, amit ne rendeltem volna meg. Előfizettem volna a nyugatiakra is, csakhogy azokra nem lehetett. Amikor a kivágott szöveg nélküli több tízezer rajzot témánként válogattam, kiderült, hogy a karikaturisták, anélkül, hogy lekoppintanák egymás munkáit, sokszor egyformán gondolkodnak. Merem állítani, a lehető legjobb és legviccesebb témák kilencvenkilenc százalékát már valaki megrajzolta.

– A napokban megjelent Kucifánt című karikatúraantológia kötetben Lépháft Pál vajdasági karikaturista azt mondja, „ha egy rajzban nincs valami ördögi, akkor nem lehet isteni”. Egyetért vele?

– Ezzel én is így vagyok: próbálok minél eredetibb, facsarintosabb lenni, mert a nemzetközi porondon csak így lehet helyt állni.

– És apropó Kucifánt, mit jelent önnek ebben az antológiában szerepelni?

– Nyilván, hogy sokat, hisz rendkívül megtisztelő, hogy a hét legismertebb erdélyi magyar karikaturista között tartanak számon olyanokkal együtt, mint Könczey Elemér, akinek a rajzait naponta megcsodálom, Horváth Szekeres István, Para István, Molnár Adalbert „Bobo”, Bende Attila vagy Tóth Szabolcs, alias TSZ.