Húsz hektárnyi területet „béníthat le” a katonaság

A hadügy azonban még így sem hajlandó lemondani az 1961 óta lőtérként használt területről, mi több, az önkormányzat megkerülésével a maga nevére telekeltette az addig a román állam nevén szereplő hatalmas területet. A katonaságot az sem érdekelte, hogy a föld egy részére visszaszolgáltatási igényt nyújtottak be az egykori tulajdonosok. A telekeléssel egyidőben Bukarestből olyan védelmi övezetet rajzoltak a térképre, amely építkezési engedéllyel felhúzott szentgyörgyi és jeddi házakat, telkeket, utcákat is magában foglal. Ezzel

Akár nevetségesnek is számítana, ha nem volna szomorú, hogy az íróasztal mögül meghúzott vonalak miatt az úgynevezett védett övezettel a katonaság egyik oldalon „átmegy” a négysávos országúton és a vele párhuzamosan haladó vasúton, a másik felén pedig a hegyoldalon, amelynek túlsó részén egy másik község, Jedd fekszik. Aki olyan peches, hogy telke beleesik a védelmi zónába, csak a hadügy engedélyével adhatja el.

– kezdte panaszáradatát Sófalvi Szabolcs. Marosszentgyörgy polgármestere azzal folytatta, hogy az említett minisztérium úgy telekeltette be a húsz hektárt, hogy az önkormányzatot teljesen megkerülte.

„Sem beleegyezésünket, sem jóváhagyásunkat nem kérte, de még csak nem is értesített. Három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megtudjuk, milyen huncutságot követett el.” Az önkormányzat akkor szembesült a történtekkel, amikor fel szerette volna újítani az általános városrendezési tervét. A tízévente kötelező módon elvégzendő munkához, a rengeteg jóváhagyás mellé, a védelmi minisztérium beleegyezésére is szükség van. Ekkor derült ki, hogy a valamikor magántulajdonban lévő földek a hadsereghez vándoroltak át – immár papíron is.

Egy részétől az újonnan berendezkedő román állam a húszas évek legelején, agrárreform címen fosztotta meg. A földterületet a hatalom azok között osztotta ki, akik valamilyen módon bizonyítani tudták, hogy hozzájárultak Erdély és Románia egyesüléséhez. „A tulajdonjogi bizonyítvány az első kocsmáig tartott. Ott a község jegyzője, Debreczeni József összesen húsz hektárra valót vásárolt fel” – mesélte kordokumentumokra alapozva a tanács mezőgazdasági referense, Mester János. Jóllehet a hadsereg is használt egy részt a Máriaffyék birtokából, a lőtérrel a hatvanas években költözött a jelenlegi helyére. Akkor derült ki, hogy Debreczeni és társai nem is kötöttek épp olyan jó üzletet, mint ahogy évtizedekkel azelőtt tűnt.

Sófalvi Szabolcs olyan környékbeli lakókról is tud, mint például a Kiss család, akitől ugyan nem államosítottak egy négyzetméternyi telket sem, ám ahányszor a földjükhöz próbálnak közeledni, a fegyveres őrök kutyákkal kergetik el onnan.

„A községháza hiába szerette volna beltelekké minősíteni a környéket, a védelmi tárca nem egyezett bele. Az örökösök is hiába kérték vissza földjeiket a román államtól, a katonaság nem volt hajlandó kivonulni a lőtérről, holott akkoriban még csak nem is szerepelt tulajdonosként. Ezek az emberek se földet, se kárpótlást nem kaptak” – mondja Mester János.

A marosszentgyörgyi lőteret két oldalról lakóházak, két oldalról fák veszik körül. Itt egy pár tábla jelzi, hogy nem tanácsos sétálni, gyakorlatokkor pedig két katona járja a környéket, és torkaszakadtából kiáltja, hogy Părăsiţi zona!, azaz a közeli helyek elhagyására szólít fel. Az utóbbi időben pedig a sajtóban is közlik a gyakorlatozás időpontját. „Nagy csoda, hogy eddig nem történt egyetlen komolyabb baleset sem” – állítja Mester. A szakreferens úgy tudja,

„Az emberek kifosztásán kívül minket az zavar, hogy a lőtér miatt nem fejlődhet a megfelelőképpen a község. Hiába magyaráztuk el annak idején Gabriel Oprea miniszternek, nem értette meg, hogy a bukaresti irodákból, az önkormányzatok megkerülésével hozott döntések soha nem vezetnek jóra” – állítja Sófalvi Szabolcs, az immár közel tizenegyezer lakosú község polgármestere.