Egy embertelen korszak tanúja: Kelemen Csongor

Kelemen Csongor a Volt Politikai Foglyok Szövetsége és az \'56-os bajtársi közösségek által szervezett megemlékező ünnepségek rendszeres résztvevőjeként, felszólalójaként igyekszik emlékeztetni a jelenlévőket a kommunizmus sötét múltjára, bűneire. 1940 áprilisában született Homoródoklándon, édesapja, Kelemen Imre az oklándi unitárius egyházközség lelkésze volt. Az 1940-44 közötti „kis magyar világ” szerinte „egy csodás korszak volt, ahol az akkori fiatalság megkapta, amire vágyott”. Mint mondta, biztosították a haladást, bevezették a szövetkezeti rendszert, Oklándon törvényszék, járásbíróság, kórház is működött. „Igaz, hogy négy év múlva vége lett, és menekülni kellett, mert az apám úgy gondolta, inkább elmenekülünk, amíg rendeződnek a dolgok. Budapest bombázását a budai hegyekben értük, nekem valami csodálatos dolognak tűnt, leszállítottak a vonatról, be egy kukoricásba, a gyermekeket letakarták egy pokróccal, de én felemeltem a pokróc szélét, és néztem a bombázást” – emlékezett a történtekre.

Németország északi részébe, egy, az amerikaiak által létrehozott menekülttáborba került végül a család. „Lipcsében ért a szövetséges repülőszázadok bombázása. Három napig, mint az eső, hullt a bomba, mi egy pincében voltunk, talán annyi Miatyánkot soha nem mondtam el, mint akkor. Két hét múlva a férfiak kiásták a pince oldalát, kimentünk. Nem maradt Lipcsében épület épen, egyedül a Tamás-templom, ami egy olyan értéket képviselt, hogy még a szőnyegbombázások is kikerülték. A bombázás előtt még halottam ott a gyermekkórust énekelni” – mesélte. A menekülttábort átadták az oroszoknak, a férfiaknak kellett orosz igazolvány, menlevél, az orosz parancsnoktól kaptak. Senki nem tudta, mi van benne, minden állomáson mutogatták a férfiak, az oroszok pedig továbbengedték. „Ezzel a papírral jöttünk haza, volt olyan, hogy napokat, heteket álltunk a vonattal étlen, víz nélkül. Édesapám egyik állomás környékén vasárnap délelőtt meglátott egy udvaron egy fazék moslékot, amit a gazda hátra akart vinni a disznókhoz. Látta, hogy a gazda bement a házba, belépett, elhozta a fazekat, s amikor lépett át a kerítésen, megszólalt a harang. Lelkész létére megkövült, hogy ő, a pap, vasárnap az istentiszteleten kellett volna legyen, és pont akkor lopott. Nem tudom, ki milyen érzelmekkel tudná ezeket túlélni, az apámnak egy életre vezekelni valója lett az Úrral kapcsolatban ezért a dologért. De elhozta, mindenki evett belőle” – elevenítette fel. Az orosz menlevélről később, 1947-ben, amikor egy orosz fogságból hazatért ismerős elolvasta, derült ki, hogy valójában azt írta: „megbízhatatlan, egyenesen Szibériába”.

Hazatérve a család az élet nehézségeivel szembesült. „Részt vettem a mezei munkákban, kezdve a szántástól a vetésig, a kaszálásig, betakarításig. Édesapám azt mondta, sose tudom, mikor lesz szükségem rá. A kenyeret ötödikes koromtól én sütöttem, édesanyám minden étel főzésére megtanított. Megtanultam varrni, és hogy nem haltam meg később a börtönben, azt is ennek köszönhetem: össze tudtam varrni a ruháimat, a pokrócból kihúzott szálakból kesztyűket, zoknikat, vesekötőket kötöttem ételért, s így valahogy átvészeltem azt az időt” – mondta. A fiatal Kelemen Csongor Brassóban, az akkori Sztálinvárosban kezdte a középiskolát, később visszakerült Székelyudvarhelyre, majd Kolozsváron a teológiára felvételizett. Sikerrel, de mivel még túl fiatal volt, azt tanácsolták, egy évig maradjon otthon, ahol az elhalálozott kántort helyettesítette. Az első év elvégzése után nyáron egyházi szolgálatot végzett a környező falvakban.

Édesapját közben letartóztatták, a hatóságok őt is próbálkoztak ellehetetleníteni. „1958-ban egy volt osztálytársam, Orbán Laci bekerült a szekuritátéra, ezt mi nem tudtuk. Miután kiengedték, elindult egy lévita útra, mindenkit beszerveztetett egy olyan szervezetbe, amelyre a végén rámondták, hogy a román állam és a társadalmi rend ellen alakult (EMISZ – Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége). Orbán Laci a titkárával, Lay Imrével érkezett hozzánk, egyedül voltam otthon, fogadtam őket, Mikor kikísértem, a kapuban beszélgettünk arról – ez van benne az én dossziémban –, hogy létezik egy szervezet, ő a főnöke és Lay a titkára, álljak be én is, és szervezzem meg a fiatalságot, ők majd küldenek egy levelet, hogy mikor és hogy” – emlékezett vissza. Visszatért a teológiára, következő év januárjában egy szekus tiszt kereste, hogy Marosvásárhelyen a szekuritátén jelenjen meg. Akkor még azt hitte, tanúnak hívják édesapja miatt, és jelentkezett. „A bátorságom akkor szűnt meg, amikor felszólt a kapus, hogy megérkezett Kolozsvárról a csomag. Várt egy olyan periódus, amit nem kívánok senkinek, volt úgy, hogy két napot is kellett üljek egy széken, mikor addig rúgták, ütötték a vesémet, hogy összecsináltam magam, vagy deszkalapot tettek a talpamra és vasrúddal ütötték, pofonok, tarkón csapások után olyan volt a fejem, hogy amikor visszavittek, a régi cellatársak nem ismertek rám. A társadalmi rend elleni bűntény volt a vád” – elevenítette fel a történteket.

Ő is, édesapja is 15 évet kapott. Júniusban belepréselték a rabokat egy furgonba, hogy vonattal elvigyék, de nem fértek fel, aztán októberben indították el őket egy zárt vagonban, ahol levegőt csak a vécélyukon kaptak. Azt hitték, Oroszországba viszik őket. Leszakítottak egy ingdarabot, valakinek a gallérjában került egy gombostű, azzal addig szurkálták a karjukat, amíg annyi vért gyűjtöttek össze, hogy rá tudták írtni a rongydarabra, lehet, hogy Oroszországba tartanak. „Ezt a rongyot a vécélyukon  kidobtuk, és a jó Isten segítségével ez még az édesanyám kezében is volt. Úgy tudták meg, hogy valahol a Gyimeseken át vittek” – mesélte. Végül a Brăila melletti Duna-szigetre, Salciára kerültek, a sziget gátját építették, sáncokat, árkokat ástak, hogy öntözőberendezéseket lehessen működtetni. „Éjjel nem tudtunk aludni az egerek, patkányok miatt, mert bebújtak a gatyánkba-ingünkbe, meg sem lehetett ütni ezeket, mert megharaptak. Nyáron, a tél folyamán a sáncokba felgyűlt fekáliánkat ittuk, mert más víz nem volt, és olyan hastífuszjárvány tört ki, hogy alig tudták megfékezni. Az állatoktól paratífuszt kaptunk” – emlékezett. A menekülés egyetlen lehetősége volt, ha betegnek tetette magát az ember, így aztán Kelemen Csongor is visszakerült Szamosújvárra. Itt érte a szabadulás híre öt és fél év fogság után, amikor a politikai foglyok amnesztiát kaptak.

Szabadulása után nem mehetett vissza a teológiára, ezt azzal indokolták, hogy az állam nem engedi. „Végül kiderült, hogy az egyház nem engedett vissza. Elmentem Bukarestbe, elvégeztem egy hároméves elektrotechnikai képzést, és azzal kerestem a kenyeremet, amitől a legjobban féltem, mivel tizenhárom évesen magasfeszültség rázott meg Fogarason, és senki nem hitte, hogy életben maradok” – elevenítette fel. Lupényban nősült meg, ott dolgozott a hőerőműnél, de elzavarták, amikor megtudták, hogy elítélt volt, „nehogy a bányászokat berekesszem villany nélkül, és megfulladjanak”. Menekülnie kellett ugyanígy Déváról is, amikor kiderült a múltja, ott attól féltek, nehogy az erőművet felrobbantsa. 24 óra alatt el kellett hagynia a várost, egy bőrönddel jöttek el. „A feleségem Déván az egyéves lányommal, terhesen, három napig ott volt a tömbház előtt a füvön, míg megtudtam, mi történt, és utánuk mentem. Itt Szeredában egy román mérnök fogadott, és azt mondta, ha nem problémázok, kiáll mellettem. Isten adjon békét neki, ő nyúlt a hónom alá, így 1970-től itt maradtam” – emlékezett.