Szegénységben a nádak, tavirózsák, vadlovak és pelikánok között

– legalábbis ezek tűnnek fel leghamarabb a turistáknak. Ha egy kissé jobban figyelünk, akkor viszont régi török épületeket is megpillanthatunk.

Itt mindenképp érdemes ellátogatni a Duna-deltát bemutató múzeumba, hiszen betekintést nyerhetünk a régió történelmébe, a helyiek hagyományaiba, ugyanakkor az állat- és növényvilágába is. Utóbbit érdekesen oldották meg a működtetők, hiszen kis részeket rendeztek be a tájra jellemző növényzettel, amelyekben kitömött állatokat és madarakat helyeztek el. Megtekintésük közben az állatok és madarak hangját is hallani a hangszórókból. Kétségtelen azonban, hogy

Mindemellett a trópusi tengerekben élő halakat is bemutatják. Tulcsáról összességében elmondható az is, hogy a lakói nagyon segítőkészek, önzetlenek és türelmesek – még az utakon is ritkán hallani dudaszót.

Bár forgalmi táblákkal nem igazán találkoztunk – maximum helységnévtáblákat láttunk –, látszott, hogy a motorcsónak vezetője érti a dolgát. A nagy hajók hullámait elkerültük, a kis csatornákon haladva pedig lassítottunk, amennyiben szembejövőkkel találkoztunk. Megtudtuk azt is, hogy

Ilyenkor jönnek jól a huzat ellen a már említett füldugók.

Ezeket természetesen tilos volt megközelíteni, hiszen megzavarhatjuk őket. Letea felé közeledve már megváltozott a part, a Duna hordalékaként lerakódott homokdűnék tűntek fel a békésen legelésző tehenek között.

A kis faluba érve idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy az orosz származású lipovánok gyakorlatilag 200 évvel ezelőtt telepedtek le a Duna-deltában. Ők Oroszországból emigráltak ide, miután nem fogadták el az orosz ortodox egyház által életbe léptetett reformokat.

Láttunk olyan épületeket, amelyek szépen fel vannak újítva, de sokuk rossz állapotban van. A házaktól nem messze rögtön megpillantottunk a ménesekbe tömörült, gazdátlanul kószáló lovakat. Kiderült, hogy egykoron valóban csak vadlovak éltek ott, ám ezek már keveredtek a helyi igavonó állatokkal. Utóbbiak azt követően vadultak el, hogy a rendszerváltozás után (részben a klímaváltozás miatt)

Az erdőben és a környékén lévő mezőn egyébként több ménes is van – nagyjából 3000 példány élhet ott –, de a lovak egyike sem engedi közel magához az embereket.

– vélik a helyiek. A fák egy részét szőlővesszőkből álló liánok borítják, ami különleges hangulatot ad az erdőnek.

Állatvilágát tekintve egyebek mellett őzek, vaddisznók, vadnyulak, rókák, fácánok, sasok, európai szalakóták és sakálok alkotják. Utóbbi ragadozók Ukrajnából jöhettek át, ugyanakkor rengeteg kárt okoznak a helyieknek, hiszen megtámadják a szárnyasokat, teheneket, de még a lovakat is.

Utóbbit ő a folyam szennyezettségének, a sok motorcsónaknak tudta be. „Az éttermekben már szinte nem is találni igazi, deltai halakat” – nyugtázta. Arról is beszélt, hogy mostanra tönkrementek azok a létesítmények is, ahol régebb átvették a fogást a halászoktól, hogy konzervet készítsenek abból. Minket azért természetesen megleptek a helyi (esetünkben szálkásabbnak számító) halakból készült petrezselymes savanykás ízű levessel, amelyet egy helyi panzióban szolgáltak fel. Nem maradt el a rántott ponty sem, ugyanakkor desszertként egy hagyományos túrós süteményt kínáltak, bor kíséretében. Ekkor kerültek elő a magunkkal hozott pálinkásüvegek, hiszen „az emésztést segíteni kell.”

Helyi idegenvezetőnk arról is beszélt, hogy nagyon sokan elhagyták a településüket: gyerekkorában 7-800 ember élt ott, jelenleg pedig csak alig 220-an vannak, abból is legalább 50-en nem tartózkodnak a faluban. Annyira elfogytak az emberek, hogy

A lakók itt is készségesek, szívesen segítenek bármiben: volt, aki azonnal megszólalt angolul, amikor felismerte, hogy számukra idegen nyelven beszéltünk. Ez különösen igaz volt arra a néhány taxisofőrre, akik a városban dolgoztak.

Idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy egykor virágzó kikötőváros volt Szulina, ahol számos neves diplomata élt. Egykori ottlétüket viszont napjainkban csak a temetőben sorakozó keresztek igazolták.

A táj szépségét ugyanakkor csak növelték a sárga és fehér színben pompázó tavirózsák, valamint a csatorna kristálytiszta vize. Rövidesen elértünk a Roșuleț-tóhoz, ahol többezer pelikánt, valamint kormoránokat, hattyúkat és más madarakat pillantottunk meg a nádas szigetek közelében. Ekkor mondta el a motorcsónak vezetője, hogy a pelikánok és a kormoránok rendszerint együtt vadásznak. Utóbbi madarak a víz alá bukva igyekeznek elkapni prédájukat, ezzel azonban a felszín felé kergetik a halakat, így a pelikánok is lakmározhatnak.

Étteremből és szálláshelyekből azonban nem volt hiány.

Visszatérve szállásunkra Szulinára, ezúttal egyenesen a Fekete-tenger felé vettük az irányt a Duna ottani ágán. Megtekinthettük a rég omladozó épületeket, ahol egykor leadhatták a halászok a fogást, ugyanakkor érdekes volt látni azt is, hogy miként épül egy új kikötő.

Bármennyire is szerettük volna, a motorcsónak vezetője ott nem kötött ki, hiszen azt szigorúan tiltják a természetvédelmi jogszabályok. Ezt követően a vízen úszó hattyúkat és a naplementét kémlelve mentünk vissza a szállásunkra.

A deltára jellemző, hogy az esti és a reggeli órákban tömegével támadnak a szúnyogok, ám erre már csak Tulcsára visszaérve lettünk figyelmesek. Az idegenvezetőnk szerint eddig szerencsénk volt, hiszen a némileg borongós időjárás miatt maradtak távol a vérszívó rovarok. Ekkor azonban már mindenképp szükség volt a szúnyogriasztóra, különben percek alatt 10-20 csípés viszketett a végtagjainkon.

Itt azonban búcsút intettünk a deltának, hiszen másnap már ismét az ismerősebb Kárpátok felé vettük az irányt.