HIRDETÉS

 

Ebéd a Halottak városában

Jászberényi Sándor 2018. december 01., 14:30
HIRDETÉS

Kairó, mint bármelyik harmadik világbeli város, tele van nyomornegyedekkel. A kormányzat felszámol egyet, de a helyére másik kettő nő azonnal. Jászberényi Sándor helyszíni riportja a Székelyhonnak.

Fotó: Jászberényi Sándor

Tűz a nap Kairó felett. A fénye kéken csillan a városra búraként ereszkedő szmogon. Tél van, reggel nyolc óra. Szemétgyűjtögetők vonulnak szamaras kordéikon a negyedben ahol lakom, hangosan kiabálják, hogy dobják ki a lakók a felesleges fém-, műanyag- és üveghulladékot.

HIRDETÉS

Az utcasarkon a helyiek kis kerekes bódékat állnak körül és esznek.

Felvidéki egyiptomi parasztok, bérelhető munkások, és öltönyös hivatalnokok reggeliznek együtt. Egyiptomban ez a szokás.

Odamegyünk a kordéhoz. Az eladó, egy harmincas, bajszos arab férfi álmos tekintettel végig mér, amikor mondom, hogy fúlt (egyiptomi lóbabot) kérek. Különösebben nem lepődik meg. Hellyel-közel tíz éve élek a Behoos metróállomás környékén, név szerint ismerek minden boltost, patikust, zöldségárust. Ők is ismernek engem. Az a nevem, hogy „a magyar”. Ha kedveskednek, azt mondják, hogy „a magyarok atyja”.

Az arabon kívül senki sem beszél más nyelvet.

Udvariasságból nem bámulják meg a mellettem álló szőke feleségemet. Csak elénk teszik a két fémtálat benne a családi recept szerint főzött babbal, mellé egyiptomi ecetes savanyúságot, rukkolát és hagymát. Olcsó, a kormányzat által támogatott lepénykenyérrel esszük meg az ételt, töröljük tisztára a fémtányért.

Fotó: Jászberényi Sándor

Munkások, felkapva a melléjük támasztott kalapácsaikat és vésőiket mosolyognak azon, hogy a külföldiek ugyanazt eszik, mint ők, majd indulnak a dolgukra.

A reggeli után mi is készülődni kezdünk.

„Tedd fel a kendőt” – mondom Eszternek, miközben sétálunk a kétsávos Tahrír út felé. Ügyetlenkedik, el kell igazítanom a sárga haját alatta.

Önmagában a kendő nem rejti el őt, nem azt a célt szolgálja, hogy „beolvadjon.” Itt nincs beolvadás, az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy ki vagy és mit csinálsz.

A kendő azt jelöli, hogy viselője betartja az Iszlám útmutatását arról, hogy egy nő legyen „mértékletes”. No meg persze eltakarja világító szőke haját és hófehér bőrét, amiért ölnének az egyiptomi nők.

Itt kultusza van a hófehér bőrnek, a kék szemnek és a szőkeségnek. A lányok vagyonokat fizetnek ki bőrfehérítő csodakrémekért, az arcukra annyi fehérítőt kennek, amennyit csak elbír.

Fotó: Jászberényi Sándor

Sokáig nem teljesen volt világos a számomra, hogy mekkora kultusza van az országban a fehérségnek. 2011-ben értettem meg, amikor a szőke, kékszemű egyéves, totyogós fiammal mászkáltunk Alexandria belvárosában. Elég volt egy fél pillanatra félrenéznem, hogy a gyereket azonnal körbeállják és csoportosan etessék az egyiptomi asszonyok.

Az akkori asszisztensem, a kopt keresztény Michael hevesen ellenezte azt az ötletemet, hogy a gyereket Alexandriában neveljük fel, három nyelvet adva (angol, arab, francia) ajándékba az anyanyelve mellé. „Ez egy nagyon rossz ötlet” – mondta Michael a Tugareya kávéházban és szomorúan csóválta a fejét. Azonnal arra gondoltam, hogy a gyereket nem fogom tudni iskolába adni, hogy valamilyen politikai baj lesz (hisz éppen forradalom volt) vagy egyáltalán, nem fogják elfogadni az egyiptomiak.

„Egy elkényeztetett majom lesz belőle” – csapta le az aggodalmamat Michael.

Úgy fogják kezelni, mint egy félistent, és ez nem fog jót tenni az egójának.”

Michaelnek igaza volt. Az óvónők egyes oszlopba fejlődve várták a gyerek érkezését a bölcsőde előtt, amikor mentünk, és az elalélás határán voltak, amikor arra a kérdésre arabul, hogy „hol van a lámpa”, Kristóf mutatta a kis kezével. A lámpa ugyanis lámpa magyarul és arabul is.

A magam részéről nem bántam volna a fiammal történő kiemelt bánásmódot, a dolgok azonban másképp alakultak.

Fotó: Jászberényi Sándor

Eszter fején viszonylag normálisan áll a kendő. Kimegyünk az út szélére, leintek egy iránytaxit, mondom a sofőrnek, hogy vigyen ki a Szajída Eisha mecsethez. „Mit csinálsz ott?” – kérdez vissza kikerekedett szemekkel, én meg rutinból válaszolom neki, hogy „a pénteki vásárba megyünk.”

A mecset mellett kezdődik a város egyik híres, mondhatni, klasszikus nyomornegyede, a Halottak városa.

Azért viszem Esztert ide, hogy lássa Egyiptomnak azt az arcát is, ami mindig rejtve marad a külföldi turista előtt. A húszmilliós városnak ugyanis van egy titkos arca is. A szegénységé és a nyomoré.

Európában nincsenek ilyen kiterjedésű nyomornegyedek, mint Kairóban. Az itteni szegénység egyszerűen értelmezhetetlen nálunk, mert egészen másból táplálkozik, mint otthon.

Fotó: Jászberényi Sándor

Európában szinte mindenhol folyamatosan csökken a lakosság, de a Közel-Keleten és Afrikában ugrásszerűen növekszik. Ha pedig szegénynek születsz, szegényként is fogsz meghalni. Az amerikai álom csak a régi színes tévékből ömlik erre a tájra.

Kiszállunk a taxiból. Hatalmas, hömpölygő embertömeg fogad. Kofák kiabálják mikrofonba vagy teli torokkal az eladó termékeik árát, árusok mutogatják galambjaikat, csirkéiket, eladó kutyáikat. Ez az állatpiac.

Átfurakodunk a tömegen, hogy beljebb menjünk és átlépjük a Halottak városának határát. A határ csak képzeletbeli.

Eszter akkor érti meg, hogy hol jár, amikor meglátja a sírokat, amiben emberek laknak. Ezért hívják a negyedet a halottak városának.

Fotó: Jászberényi Sándor

Körülbelül hét négyzetkilométernyi területen, ami már a VII. század óta a város temetője volt, most emberek élnek. Több ezer ember lakik a kriptákban. Innen származik a neve.

Az 1950-es évektől kezdődően töltődött fel a temető élettel, amikor Naszer elnök meghirdette legendásan nagy építkezéseit a városban. Kezdetben a gazdagok által a sírok gondozásával megbízott „gondokok” laktak a kriptákban a családjukkal, majd ahogyan a lakhatás ára növekedett a városban, úgy telt meg a temető élettel. Fekete kábelek viszik az áramot a sírok között.

Gyerekek rohannak a homokos földúton, turkálnak a szemét között.

Az ember orrlukai megtelnek az égő szemét és a bomló hulladék édeskés szagával. A sikátorok között kóbor kutyák vonulnak falkában a tűző nap alatt.

Bekanyarodunk az egyik kis utcába. Idős férfi ül egy középkori mauzóleum előtt és újságot olvas. „Mit keresnek?” – kérdezi. „A bútorpiacot” – felelem. Készségesen elnavigál. Már egy jó órája ténfergünk a Halottak városában, amikor feltűnik a bútorpiac. Kunyhók végeláthatatlan sora egy valamikori vasúti sín mellett. Minden használt bútora a városnak. Többek-között ebből élnek az itteniek, vagy a szemét kreatív hasznosításából.

Eladó itt minden: a használt cipőtől a törött kínai zsebórán keresztül minden.

Fotó: Jászberényi Sándor

Megdöbbentő mennyi gyerek rohangál minden szülői felügyelet nélkül, mezítláb, piszkos ruhákban az utcákon. Ők utcakölykök. A városban több tízezer gyerek él koldulásból, prostitúcióból az utcákon. A jelentős részük a családon belüli erőszak elől menekült el otthonról vagy egyszerűen elhagyták a szülei. Minden nyomornegyed látképéhez hozzátartoznak.

Azoknak a szervezeteknek sincs pontos adatuk az utcagyerekek számáról, amelyek a gyerekekkel foglalkoznak, azzal azonban mindenki egyetért, hogy a számuk ugrásszerűen növekszik.

A vallásos Egyiptomban csak a közép- és felső osztályoknak a kiváltsága a fogamzásgátlás. A közhiedelem egybecseng a vallási tanítással: egy életet elvenni bűn.

Fotó: Jászberényi Sándor

Nézegetjük a bútorokat, a szemetet. Itt kincseket is lehet találni. Egy egyiptomi ismerősöm egy teljes rulettasztalt is talált már használt szocialista realista bútorok közé zsúfolva, de én is innen vadásztam a kolonialista íróasztalomat a lakásba. Az embernek egy idő után saját árusa is akad. Az enyémet, meglepő módon, mint az ország férfilakosságának a felét, Mohamednek hívják, a próféta után.

Az üzlete egy sikátorban van, nem messze egy mecsettől. A földre kidobott bútorok, használt ruhák, és piszkos szőnyegek között ül egy asztalnál, bekötött lábbal. Mellette két „alkalmazottja”. Ebédelni készülnek. Kérdezem mi történt a lábával.

– „Ráesett egy szekrény.”
– „Eltört?”
– „Nem hiszem.”
– „Orvos látta?”
– „Minek?”

Az orvosi kezelést szinte senki sem tudja megengedni magának Kairó szegényei közül. A felesége kötötte be.

Fotó: Jászberényi Sándor

Az asztalhoz invitál, hogy ebédeljünk vele. Fúlt fog enni, azt, amit mi reggeliztünk. Eszembe jut egy egyiptomi mondás:

A fúl a gazdagok reggelije, a hivatalnokok ebédje, és a szegények vacsorája.”

Bár az ebédhez nem csatlakozunk, elbeszélgetünk a világ nagy dolgairól, a családról. Egyre nehezebb az élet, foglalja össze a dolgokat. Az egyiptomi font sosem látott mélyrepülésben van a dollárhoz és az euróhoz képest, ilyen inflációt még senki sem látott.

Az üzemanyag, a kenyér, az olaj ára háromszorozódott az elmúlt egy évben, de ezt nem követték a fizetések vagy csak alig.

A kormányzat reformokkal próbálja elkerülni az államcsődöt (pl. IMF-hitel), ez pedig hihetetlen terheket tesz a szegények vállára.

„Egy éve egy fúlos szendvics egy font volt. Ma három” – foglalja össze a dolgokat, majd teával kínál az egyiptomi vendéglátás jegyében. Miután kibeszélgettük magunkat, útnak indulunk Eszterrel, vissza a belváros felé. „Meddig lesz itt ez a nyomornegyed?” – kérdezi.

Fotó: Jászberényi Sándor

Ez a nyomornegyed marad. Túl nagy ugyanis ahhoz, hogy az itt élőket bárhová is át lehetne telepíteni a városban.

Az új nyomornegyedekre azonban ez nem igaz. Sylvia Maher Habib a Kairói Amerikai Egyetem kutatójának tanulmánya szerint a kormányzat egészen a 80-as évekig gyakorlatilag ignorálta az illegálisan létrejövő nyomornegyedeket, amelyek mind higiéniailag, mind közbiztonsági szempontból veszélyesnek számítottak, a 2008-as évektől azonban egy úgynevezett intervencionista politikát vezetett be. Ez magába foglalja a kilakoltatásokat, az engedély nélkül felhúzott épületek lerombolását, de a részbeni vagy a teljes fejlesztést is.

Azokat a nyomornegyedeket, amelyek túl nagyok a teljes felszámoláshoz, fejleszteni kezdte a kormányzat. Ennek jegyében lett csatornázva a keresztény nyomornegyed.

Fotó: Jászberényi Sándor

„Szemétváros” is, de ennek a jegyében lett bevezetve az áram és a csatornázás a Halottak városának egy részére. Ezek azonban mondhatni történelmi nyomornegyedei a városnak. Az újakra dózerolás és kényszerített kiköltöztetés várt. Hiába keresi most bárki a Maszpíró kerület környékén fekvő egykor zajos nyomornegyedet – a földdel tette egyenlővé a kormány, az október 6-a városrészben is hasonló sorsa jutott az ottani szegénytelep. A lakókat elvileg átköltöztették, de hogy hová, arról nem nagyon szól a fáma, csak kormányzati propagandavideók mennek a tévén.

Egy dolog azonban bizonyos: 2009-ben egy felmérés szerint a 90 millió lakosú Egyiptom 24 százaléka, csaknem 18 millió ember élt a szegénységi vonalként ismert napi egy dollár alatt. 2018-ra már százmillióan vannak.

Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS