HIRDETÉS

Ciudad de Juárez, a halálváros

2011. április 28., 18:08

Naponta átlag nyolc embert lőnek le az amerikai határ közvetlen közelében lévő mexikói nagyvárosban. Ciudad de Juárezt tartják a világ legveszélyesebb helyének a deklarált háborús övezeteken kívül. A nagy hírügynökségek ontják a borzalmas képeket megcsonkított, majd közszemlére kitett hullákról.

Fotó: Lukács Csaba

A nagy hírügynökségek ontják a borzalmas képeket megcsonkított, majd közszemlére kitett hullákról. A nyilvános kivégzésekkel a különböző drogkartellek tagjai üzennek egymásnak. Helyszíni riportunkban arra keressük a választ, ilyen körülmények között hogyan zajlanak ezen a településen a hétköznapok? Az út előtt sokan megpróbáltak lebeszélni. Amerikába érkezve Miamiban szállt le a repülő.

– Hová megy? – kérdezte a határőr, amikor átvette útlevelemet.
– Átutazóban vagyok, a mexikói Juárez városba igyekszem, válaszoltam.
A tiszt letette az útlevemet, rám nézett, és azt kérdezte: Maga megbolondult? Elmondtam neki, hogy újságíró vagyok. Értem, mondta, és megcsóválta a fejét, majd biztonságos visszatérést kívánt.

Aznap éjjel a határ innenső oldalán, az amerikai El Pasóban aludtam. Ha logikusan gondolkodunk, ennek a városnak is veszélyesnek kellene lennie, hiszen a folyó másik oldalán évente több ezer gyilkosság történik (tavaly például 3100, négyszázzal több, mint egy esztendővel előtte), és az ottani lakók a kishatárforgalmi egyezménynek köszönhetően könnyen átjöhetnek. Ráadásul az itteni, hétszázezres lakosság háromnegyede latin-amerikai származású, negyedük külföldön született, ezek többsége illegálisan tartózkodik az Államokban. A szegények aránya kétszer nagyobb az amerikai átlagnál, minden adott hát ahhoz, hogy itt is baj legyen.

Ennek ellenére, egy 2009-es felmérés szerint, El Paso Amerika egyik legbiztonságosabb városa. Az utolsó évtizedben a nagyvárosok közül csak a hawaii Honoluluban volt kevesebb gyilkosság, mint itt. A városban tavalyelőtt mindössze tizennyolc embert gyilkoltak meg, kettővel kevesebbet, mint ahány El Pasó-it a szomszéd városban, vagyis Juárezben lelőttek!

Reggel kilenc óra van, gyalog indulok neki a hídnak, mely a két országot összeköti a Rio Grande folyó fölött. Három ilyen átkelőhely van a városban, ebből kettőn hídpénzt kell fizetni. Hozzám az ingyenes van közel, amelynek ugyan Americas a hivatalos neve, de mindenki csak Free bridge-nek hívja. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek, és ezt az érzést csak fokozza, hogy egy ketrecszerű dróthálós alagútban kell gyalogolnom. A hídon mellettem folyamatosan autók húznak el, több sávban: naponta több mint hatvanezren járnak át dolgozni a másik országba. Amerikából Mexikóba a gyárak vezetői mennek, akik az elmúlt évek erőszakhulláma miatt át- vagy visszaköltöztek a biztonságos oldalra, így csak napi nyolc órát kell kockáztatniuk, és a család is biztonságban van. Háromszáznál is több ilyen maquiladorasnak nevezett összeszerelő üzem van a határ túlsó oldalán, kihasználva az olcsó munkaerőt. A texasi Paso és a mexikói Juárez együtt a világ egyik legnagyobb nemzetközi határközössége, a tex-mexnek is nevezett, vegyes kultúrájú zónában. A híd közepéről visszanézek: Amerika irányába hatalmas sor van az autóknak, buszoknak és gyalogosoknak egyaránt. Áramlik az olcsó munkaerő a gazdag szomszédba, hogy aztán este ők is visszatérjenek, de nem a biztonságos, csendes lakásba, hanem a szegénynegyedek zűrzavaros világába.

Úgy érek át a hídon, hogy senki sem kérdez tőlem semmit, még az útlevelemre sem voltak kíváncsiak. Jókora táblák mellett haladtam el, melyeken áthúzott revolver jelezte, hogy tilos Mexikóba fegyvert hozni, de csomagjaimat nem nézték meg. Egy titokkal kevesebb: most már megértem, miként fordulhat elő, hogy a tavaly itt lefoglalt tizenegyezer fegyver kilencven százalékát legálisan vásárolták meg Amerikában, hogy aztán átcsempésszék. Volt hol beszerezni: a Mexikóval határos négy amerikai államban összesen hatezerhatszáz fegyverbolt működik!

A híd tövénél féltucatnyi taxis próbál fuvart szerezni. Megalkuszom az egyikkel, elindulunk. A városban alig van forgalom. Egy kereszteződésben rádudál a veszélyesen elénk kanyarodó autóra, aki miatt satufékkel kellett megállnunk, de amikor a két jármű egymás mellé ér a párhuzamos sávokban, egyik sem néz át a másikra, inkább mereven előre bámulva vezetnek tovább. Budapesten ilyenkor anyázni és integetni szoktak, mondom a taxisnak, aki azt válaszolja, itt ez nem volna jó ötlet. Sőt, még átnézni sem illik a piros lámpánál, magyarázza, mert a túlzott kíváncsiskodást látva átlőhetnek, ha „rossz emberek” ülnek a másik autóban, akik nem szeretik az arcba bámulást.

Szerencsém van, a városban épp látogatásom napján tartanak nemzetközi konferenciát az ifjúságvédelemről és a fiatalkorú erőszak megfékezéséről. Előre regisztráltam rá, így bemehetek a zártkörű rendezvényre, ahol a reptereken használatos átvilágító kapuval szűrik, hogy senki ne vigyen magával fegyvert. Amikor megérkezem, épp Carlo Antonio Arze, a Nemzetközi Ifjúsági Alapítvány mexikói programvezetője arról beszél, hogy az elmúlt tizenöt-húsz évben elveszítették a fiatalságot. Irtózatosan lemaradtunk szociális területen, mert minden erőnkkel a gazdasági fejlődésre koncentráltunk – mondja. – A jelenlegi szociális infrastruktúrával nem tudunk változtatni a helyzeten. Új betegségek jelentek meg a fiataloknál: az állandó stressz, a gyerekkori drogfogyasztás, a fiatalkorú alkoholizmus és egyéb károk miatt. Juarezben találtunk ötéves korú rendszeres kábítószer-fogyasztót is! Az erőszak fő oka a magas munkanélküliség, az egyenlőtlen oktatási lehetőségek és az általános szegénység – fejezi be előadását.

Sokkoló adatokat hallok: nagyon magas a fiatalkorú alkoholizmus, a bárok és klubok tele vannak kiskorúakkal. Ráadásul az éjszakai bárok tulajdonosai között nem ritka a 21 év alatti fiatal, miközben például a szomszédos Amerikában 21 év alatt nem is lehetne beengedni ilyen helyre a fiatalokat. Nem csoda, hogy korábban ide jártak a határ menti amerikai tinédzserek berúgni, de mostanában már elmaradoznak a bulituristák.

Juárezben a becslések szerint százezer 12 és 19 év közötti fiatal nem jár iskolába. Amíg a hatóságok nem tudják őket iskolába juttatni, és amíg az iskola befejezése után nem találnak munkahelyet, addig a csellengő fiatalok ki vannak téve annak a veszélynek, hogy beszervezik őket a drogkereskedők, akik pénzt és megélhetést ígérnek nekik. Ez azonban sokuknak út a biztos halálba, hiszen az elmúlt öt évben, amióta a 2006-ban megválasztott elnök, Felipe Calderon hadat üzent a kartelleknek, országszerte harmincötezer ember halt meg a drogháborúban. Zömükben a határ mellett, és a legtöbb áldozat fiatal volt, ugyanis a bandák már tizenkét éves korukban elkezdik besorozni az iskolázatlan, csellengő fiatalokat, akik ebben a korban ráadásul nem is büntethetők.

A bandák vezetői nemcsak a fiatalokat sorozzák be előszeretettel, hanem a kisstílű bűnözőket is megtalálják, hogy aztán elszánt gyilkosokká változtassák őket. Genaro Garcia Luna közrendvédelmi titkár szerint mindenki veszélyben van, aki kiszolgáltatott vagy zsarolható. Így járhattak azok az emberek is, akiknek holttestét egy tanyán találták meg ottlétem alatt egy szomszédos államban: a hetvenkét, Salvadorból, Hondurasból és más közép-amerikai államból érkezett bevándorló az ígéret földjére, Amerikába igyekezett volna (illegális módon), amikor visszautasíthatatlan ajánlatot kaptak a sokéves bandaháború miatt emberhiánnyal küszködő bűnözőktől. A néhány túlélő a rendőrségnek elmondta: kétezer dollárt ígértek nekik fejenként, ha beállnak közéjük. Ők nemet mondtak, ezért kellet meghalniuk, akárcsak annak a másik hetvenkét bevándorlónak, akiknek hulláját pár hónapja találtak meg.

Délután otthagyom a konferenciát, egy helyi ifjúságvédelmi szakember vállalja, hogy autójával körbevisz a városban. Mielőtt beülnék, megkérdezem, mennyi esélyünk van élve visszaérni. Elneveti magát, és azt mondja: ő évtizedek óta itt él, naponta körbejár a városban, és még él. Szerinte egyetlen szabály van: nem szabad rossz időben rossz helyen lenni. Hogy mikor van a rossz idő és hol a rossz hely, azt azonban nem tudja senki megmondani. Nem nyugtat meg a dolog, de beülök mellé. Álmos hétköznap van, alig látunk embereket, így alig hiszem el, hogy egy közel másfél milliós településen, Chihuahua állam legnagyobb városában vagyok. A belváros felé közeledve egyre több a bezárt üzlet. Bedeszkázott kirakatok, lehúzott vasrolók jelzik, hogy baj van, és nagyon sok helyen ott a felirat, hogy eladó-kiadó az üzlet. Kísérőmnek minden sarkon van egy sztorija: a helyi tévé előtt volt az autóba rejtett bomba felrobbantása, másutt egy üzletembert mészároltak le családostól, ahol pedig rózsaszín keresztet látok, ott meggyilkolt fiatal nőt találtak.

Itt álljunk meg egy pillanatra: a spanyolul feminicidiosnak, vagyis nőgyilkosságoknak nevezett bűncselekmény-sorozat előtt értetlenül áll a nagyvilág. 1993. óta a legszerényebb becslés szerint is négyszáz fiatal nőt öltek meg itt (és több százan eltűntek), de vannak, akik a számot ötezernél is nagyobbra becsülik. 12 éves volt a legfiatalabb áldozat, és a legtöbb ügy felderítetlen maradt. Az Amnesty International 2003-as jelentése szerint (melynek címe Tűrhetetlen gyilkosságok: tíz év erőszak és halál a nők ellen Ciudad Juárezben és Chihuahua államban) a tipikus áldozat 16–20 éves szegény lány, aki jellemzően az ország szegényebb vidékeiről egyedül érkezett ide, és itt nincsenek rokonai. Általában a maquiladorasokban dolgoznak betanított munkán a multiknak (napi ötdolláros munkabérért), vagy pincérnők, háziszolgák, esetleg diákok. Sokuknak gyerekük van, akit el kell tartaniuk, ezért nincs más választásuk, mint a nyomornegyedből órákon át egyedül utazni a gyárig, ahol három váltásban dolgoznak. Elrablóik gondosan megfigyelik és kiválasztják őket (akinek nincs itt családja, azt nem is fogják megvédeni, keresni és megbosszulni), a foglyul ejtés után megkínozzák és megerőszakolják őket, majd testüket kidobják a szemétdombra vagy a sivatagba.

Hogy kik és miért teszik ezt, azt senki sem tudja pontosan. Néhány elkövetőt elkaptak (lásd keretes írásunkat), de ez nem adott választ minden kérdésre. Voltak olyan holttestek, melyekből eltávolították a belső szerveket, így jogos a gyanú, hogy szervkereskedők lehettek a megrendelők. Más áldozatokon harapásnyomokat és mindenféle bőrbe vágott jelképeket találtak, melyekből bizarr rituálékra lehet következtetni. Természetesen sokszor képbe került a drogmaffia és a helyi aranyifjúk, az úgynevezett Juniorok is, akik talán efféle perverz embervadászattal szórakoztatják magukat. Akadnak olyanok, akik azt mondják, úgynevezett snuff-videók miatt kellett néhány lánynak meghalnia: ezeknek a (természetesen illegális) perverz filmeknek az a jellemzőjük, hogy a megerőszakolt áldozatot a szexuális aktus során (vagy az után) megölik.

Megérkezünk a belváros kellős közepére: a főutca a legforgalmasabb híd, a Santa Fe feljárójába torkollik, hogy aztán a másik oldalon, El Pasóban is innen kezdődjön a városka főutcája. Lehúzódunk az útról, de kísérőm nem enged kiszállni, és amikor fényképezni kezdek, néhány másodperc után szól, hogy pakoljam el a készüléket. Mereven maga elé nézve elmondja nekem, hogy kikre figyeljek a járdán: szerinte a mobiltelefonáló cigarettaárus éppen jelenti az utcában illetékes kartell ügyeletesének, hogy gyanús idegen érkezett a zónába. A másik oldalon ténfergő rendőr felírja rendszámunkat a füzetébe: ő is dolgozik valakinek, és egyáltalán nem biztos, hogy az államnak. Úgy érzem magam, mint egy B kategóriás olasz maffiafilmben, és egy cseppet sem vágyom arra, hogy áldozat legyek, ezért szorgalmazom a gyors visszatérést a biztonságosnak gondolt szállodába. Kísérőm hűteni próbál, mondva, a meneküléssel csak a gyanút erősítenénk, ezért még maradnunk kell pár percet. A túlélés legjobb taktikája, hogy nem szabad kitűnni a tömegből, mondja, mert akire felfigyelnek, az pórul járhat.

Kora este találkozóm van egy rendőrrel, akinek szappanoperába illő neve van, a végén jókora meglepetéssel. Valahogy így: Juan Alvarez Rodriguez de Kassay. Egy Mexikóvárosban élő magyar nő találta nekem (köszönet a segítségért), anyukája félig magyar. Ráadásul a drogellenes osztályon dolgozik, és az üzenet szerint szívesen körbevisz a városban, sőt, főnökeivel is tudok találkozni. Nagy gondban vagyok, mert mindenki azt tanácsolta, ne üljek be rendőrautóba, mert ők kiemelt célpontnak számítanak – sokszor kitalált esetekhez riasztják őket utcai telefonról, hogy aztán a kiérkező esetkocsikat golyózápor fogadja.

Az élet megoldja a dilemmát: a szállodában üzenet vár, miszerint a rendőrfőnök úgy döntött, az én biztonságom miatt személyesen nem találkozhatom magyaros nevű kollégájával. Próbálom felhívni, de a mobilja sem működik – később tudom meg az anyukától, hogy biztonsági okokból rendszeresen lecserélik a telefonszámát, és néha lakást is kell változtatnia.

Rendőrnek lenni valóban nem életbiztosítás errefelé. Volt olyan rendőrfőnök, akinek a fejét tavaly egy hűtőtáskában találták meg kollégái – alig öt nappal azután rabolták el, hogy új beosztásában dolgozni kezdett egy közeli faluban. Marisol Valles Garcia nevét tavaly októberben az egész világ megismerte, miután az alig húszéves, kriminológiát hallgató diáklányt kinevezték egy észak-mexikói kisváros rendőrfőnöki posztjára. A média szemében azonnal az ország legbátrabb nője lett, mert az erőszak sújtotta településen senki sem akarta ezt az állást elvállalni, miután az elődöket sorra lelőtték. A település lakossága is felére csökkent az elmúlt években, mert akik nem haltak meg, azok elmenekültek. Most már az utóbbiak közé tartozik a rendőrkapitány lány is, mivel március másodikán ötnapos szabadságot kért, majd Amerikába utazva menedéket kért a hatóságoktól, mert őt és családját is halálosan megfenyegették, és többször is el akarták rabolni. A lány jelenlegi tartózkodási helyét még a tekintélyes The Washington Post sem tudta kideríteni.

A külvárost is meglátogatjuk, ahol sok helyütt félbehagyott építkezéseket és bezárt gyárakat látok. Ez azért is furcsa, mert 2007-ben ezt a települést választotta a Foreign Direct Investmen magazin „a jövő észak-amerikai nagyvárosának”. A hihetetlenül fejlődő helyi iparnak köszönhetően akkor itt zajlott az USA és Mexikó közötti kereskedelmi forgalom ötöde, a kétszázötvenezer munkást alkalmazó gyárak miatt már új Detroitnak is hívták őket, és a világ egyik legígéretesebb gazdasági régiójának minősítették.  
A dinamikusan fejlődő helyi ipar 250 000 munkást alkalmazott, ezzel Detroit riválisává nőtte ki magát, az USA és Mexikó közötti kereskedelmi forgalom egyötödét ez a város bonyolította le. Aztán jött a válság, és mindez a múlté: a gyárak többsége bezárt, megszűnt tízezernél is több kisvállalkozás, százhuszonezer munkahely, és a város zuhanópályára került. Egy amerikai újságírónő, Sarah Hill a Boston Review-ben közölt hosszú és alapos elemzést a jelenségről. Szerinte nem csak a válság a hibás, hiszen míg Amerikában a gazdaság tavalyelőtt két százalékot esett vissza, Mexikóban majd háromszor ekkorát. A Felipe Calderón elnök által megindított drogellenes háború csatatérré változtatta az ország északi tartományait, ennek következtében menekülni kezdtek a befektetők és a vállalkozók, a gyárak bezártak. Juárezből az elmúlt években négyszázezer ember menekült el: a gazdagok El Pasóba mentek, a szegények vissza a falujukba.  Aki nem menekült el, de megszűnt a munkahelye, annak nem marad más választása, mint beállni a kartellekbe. Ördögi kör: a becslések szerint körülbelül 25 000 juárezi lakos dolgozik valamilyen módon a drogkereskedelemben. Csak ebbe a városba tízezer katonát vezényeltek, de az emberek nem hisznek a harc tisztaságában, inkább azt gondolják, hogy a katonák bevetésével a politikusok akarják ellenőrizni a drogcsempészetet. Lehet benne valami: Carlos Salinas mandátumának lejártakor, 1994-ben az államelnök sógornője lebukott hamis útlevelével, amikor egy svájci bankszámláról megpróbált leemelni nyolcvanmillió dollárt! Ennyit még Mexikóban sem lehet elnökként, legális módon keresni. Az is köztudott, hogy az egyik legerőszakosabb kartell, a Zetas tagjait eredetileg drogellenes harcra képezte ki Amerika.

Az én kalauzaim is hasonló véleményen vannak. Ők azt gondolják, a sok katona azért van itt, hogy meggyengítse a helyi kartell, a La Línia erejét, hogy aztán bejöhessen az idegen csapat, a Sinaloa. Ez nem kis feladat, mert a lokális bűnbandának saját katonai szárnya is van (Aztecos), ahol rendes katonai fokozatuk van a tagoknak, a közlegénytől az ezredesig. A sok éve tartó háború megtépázta mindenki idegeit: az aztékok nemrég lemészárolták a helyi futballklub, az AA bulizó tinédzsereit, mert az egyező kezdőbetűk miatt azt gondolták, hogy a Sinaloa kartell tagjai (Artistic Assasins, vagyis művészi gyilkosok) szórakoznak a városban.        

Estére meghívnak egy fotókiállításra, és majd utána beugrunk valahova egy sörre, mondják. Megint bajban vagyok, mert az út előtt megfogadtam, hogy sötétedés után nem megyek sehova. Jó okom van rá: pontosan egy héttel ezelőtt tizenöt embert lőttek le a városban sötétedés után, köztük egy tízéves gyereket. Kilenc nőt és egy férfit egy zsúfolt bárban, az El Castillóban, közel az amerikai határhoz. Maszkos férfiak rontottak be a szórakozóhelyre, és az AK géppisztolyokat előrántva válogatás nélkül lemészároltak mindenkit. Nem ez volt a legvéresebb hétvége, hiszen február végén péntektől vasárnapig negyvenen haltak meg efféle leszámolásokban.

A vendéglátók megnyugtatnak, nem lesz baj, mert nem hagyjuk el az úgynevezett biztonsági zónát. Hiszek nekik, de jókora gombóc van a gyomromban, amikor beszállok az autóba és elindulunk az éjszakába. Száz méterenként ellenőrző pontok tartóztatnak fel, ahol meg kell állni – ha áthajtanánk, kérdezés nélkül lőnének a golyóálló mellényes, állig felfegyverzett katonák. Bevilágítanak az autóba, némelyikük kinyittatja a csomagtartót is, és megkérdezik, kik vagyunk és hova tartunk. Egyszerűen nem értem, hogy lehet ilyen ellenőrzés mellett büntetlenül lemészárolni embereket, hiszen a múlt pénteki gyilkosságok elkövetőit sem találják.

Az eseményen sokan vannak, egy helyi fotóriporter képeit állították ki. Nem azt látom, amire számítok: csendéletek, koncertfotók, sportfelvételek, portrék kerültek a falakra. Egyetlen képen van vér, a torreádor épp leszúrja a bikát. Amikor a szerző megkérdezi, hogy tetszenek a képek, elmondom neki, hogy nem értem a helyzetet: egy magyar napilapos fotóriporter bizonyára a gyilkosságokat vagy a bandaháborúkat dolgozta volna fel.

– Élni akarok, válaszolja tömören. Itt gyakorlatilag megszűnt a tényfeltáró újságírás, mert akik merték ezt művelni, azok már halottak. Itt nem perelnek vagy dühös olvasói levelet írnak azok, akiknek panaszuk van az újságíróval szemben, hanem lőnek vagy lövetnek. Kartellek, hatóságok, egyre megy.

Nem tudok neki mit mondani, csak nyelek nagyokat. Eszembe jut, hogy januárban azt olvastam valahol, Mexikó az egyik legveszélyesebb ország kollégáim számára, hiszen az elmúlt tíz évben hatvanhatot gyilkoltak meg, tizenkettő eltűnt, és összesen tizennyolc terrortámadás érte a különböző médiumokat. Tavaly kilencen haltak meg, négyet eltűntként tartanak nyilván, és száznál is többen tettek panaszt ellenük foganatosított erőszak miatt.

Átmegyünk egy egészen kellemes hangulatú bárba meginni egy sört. Már elfelejteném a gyilkosságokat, amikor hangos veszekedés alakul ki az egyik sarokban. Nincs baj, nyugtatnak meg, csak azért idegesek az ott ülők, mert nem kapták meg a kábítószer-adagjukat. Megszűnőben ugyanis a kiskereskedelem, mert a dílereket a konkurens kartellek tagjai lelövik, ezért aki drogot árul, az csak nagyobb tételben és amerikai szállításban gondolkodik. Érdekes felhasználói szokások vannak errefelé: a marihuánát csak megtermelik, de nem fogyasztják, mert az gyenge. A kokain is csak tranzitban van, pedig abból lenne elég, inkább a heroint keresik. A miértre is megvan a válasz: Vietnamból hazatérő amerikai katonák szoktatták rá az itteni embereket. A külföldi missziókból hazatérő amerikai egyenruhások egyik legnagyobb bázisa itt van a szomszédban, El Paso határában, és korábban a katonák ide jártak át olcsón berúgni.

Másnap reggel átmegyek a szállodával szemközti bevásárlóközpontba. A Las Americas plázában alig lézengenek páran, a boltok többsége üresen tátong. A kirakatok üvegein „se vende” vagy „se renta” feliratok, magyarán eladnák vagy kiadnák őket tulajdonosaik. A hatalmas élelmiszerbolt még nyitva, és jólesik elbambulni az elképesztő zöldség- és gyümölcsválaszték láttán. Le akarom fényképezni telefonommal a sokféle jalapeno paprikát, amikor mellettem terem a biztonsági szolgálat, és igen határozott módon kitörölteti a fényképeket a telefonból. Hiába magyarázom, hogy otthon soha nem láttunk efféle paprikákat, ezért meg akarom mutatni barátaimnak, nincs pardon – ebben a városban mindenki háklis a fényképezőgépre. A kaktuszlevél-saláta elcsábít, meg is venném, de az öt pult egyikénél sem tudják felváltani ötszáz pezós bankjegyemet, mely egyébként nincs nyolcezer forint sem. Úgy látszik, ma sem volt komoly vevő.

Tíz pezó még csörög a zsebemben, megveszem a helyi lapot. Az El Diario Juárez április nyolcadikai, pénteki számának címlapján egyetlen szó sincs az erőszakról. A vaskos, lepedőnyi újság belső oldalain azonban bőven találok szörnyű híreket: négy teljes kolumnán taglalják az egy nappal korábban elkövetett gyilkosságokat, így többek között azt is megtudom, hogy a hatóságok egy egyelőre ismeretlen, 20 és 25 év körüli nő holttestére bukkantak egy elhagyott telken. Idén ő volt a 79. női áldozat a városban. Végiglapozom a kiadványt, és összesen nyolc oldalon találok olyan fotót, amelyen jól láthatóan van kézifegyver – paradox módon még a kulturális rovatban is, mert egy mexikói művész a békéért és az erőszakmentességért harcolva revolverekből rakott össze egy hatalmas szobrot, mely az ország nemzeti madarát, a szirti sast ábrázolja.

Kalauzaim ma nem érnek rá, ezért nem nagyon merek eltávolodni a szállodától. Nem baj, így legalább van időm átböngészni az út előtt háttérként összegereblyézett cikkeket. A Guardianban például arról írtak, hogy bebizonyosodott, az amerikai Wachovia bankon keresztül 378 milliárd dollárnyi pénz mostak keresztül a különféle drogkartellek, és ez az összeg Mexikó állam éves bevételének a harmada! Az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatala szerint sok pénzintézet csak a bűnözésből származó bevételek révén kerülhette el a csődöt a gazdasági világválság során, ezért azok nem tartották be a pénzmosás ellehetetlenítésére hozott törvényeket. Az amerikai pénzintézetet végül százhatvanmillió dollárnyi büntetés kifizetésére kötelezték, ám ez az összeg kevesebb mint a bank tavalyelőtti profitjának két százaléka. Megérte.

A Washington Postban arról írnak, hogy a kartellek bővítették a tevékenységi köröket: a drogcsempészés mellett emberrablással is elkezdtek foglalkozni. Elsősorban a határ másik oldalára költözött jómódú üzletembereket vagy hozzátartozóikat kapják el, amikor azok visszalátogatnak. A profibbak előtte gondosan felderítik a család anyagi helyzetét, hogy megfelelő nagyságrendű váltságdíjat követelhessenek, az amatőrök egyszerű turistákat is elkapnak a pár száz dolláros haszon reményével. Az amerikai állampolgárokat inkább békén hagyják, mert azokért az FBI azonnal mozgósítja ügynökeit, de más országok állampolgárai nincsenek biztonságban. Egyre gyakoribb a kínzás és csonkítás, mert ez erősen ösztönzi a hozzátartozókat a gyors fizetésre. Egy mexikói kongresszusi jelentés alapján a váltságdíjért elkövetett emberrablások ötödében az elkövetők jelenlegi vagy már leszerelt rendőrök és katonák. Az elkövetések számát nem lehet tudni, mert sok esetben az érintettek nem tesznek feljelentést, inkább magáncégekre bízzák az ügyet. Ezek a „globális válságkezelő” vállalkozások nem olcsók, de profik: óránként több ezer dollárt is elkérnek munkájukért, viszont igen jó százalékban szabadítják ki a túszokat.

Elpakolom az újságokat, mert minél többet olvasok, annál idegesebb leszek. Megjönnek az ismerősök, hogy átvigyenek a határon. Az autóban megkérdezem tőlük, szerintük azok az emberek, akik a folyó ezen oldalán rezzenéstelen arccal gyilkolnak, miért nem teszik azt az amerikai részen is. Azt mondják, a mexikóiak rengeteget tévéznek, és nagyon hiszékenyek. A különböző amerikai bűnügyi sorozatokban azt látják, hogy a határ túloldalán mindenkit elkapnak a csúcstechnikával dolgozó rendőrök, akik egy elejtett hajszálból is fel tudnak építeni egy egész történetet. A valóság persze árnyaltabb, a szomszéd országnak sincsenek százszázalékos felderítési statisztikái, de az tény, hogy a különböző adatbázisok összekapcsolásával akár tíz évvel az elkövetés után is el lehet csúszni egy banánhéjon. Mexikóban nincs kockázat, mondják, és meg is érkezünk a határhoz.

Amikor az amerikai határőrhöz érkezem, olyan gombócot érzek a gyomromban, mint a nyolcvanas évek elején, a román–magyar határon. Nem azért, mert rejtegetnivalóm van – egyszerűen alig várom, hogy átléphessek abba a másik, erről az oldalról elképzelhetetlenül békés világba.

A feminicidios krónikája
1993: Januárban előkerül az első női holttest. Alma Chavira Farelt megverték, megerőszakolták és megfojtották. Az év végére Oscar Maynes városi halottkém arra figyelmeztette a hatóságokat, hogy Chihuahua államban abban az esztendőben tizenhét ugyanolyan fiatal lányt öltek meg: mind vékonyak, fekete hajúak és zömében félvérek voltak. A hatóságok szerint ez nem sorozatgyilkosság, elszigetelt esetekről van szó.

1995: letartóztatják Abdul Latif Sharif helyi üzletembert Elizabeth Castro Garcia meggyilkolásáért. Az egyiptomi születési kémikus összesen öt gyilkosságot vállalt magára.

1996: letartóztatják a Lázadók (Los Rebels) banda tagjait, akikre tizenhét gyilkosságot tudtak rábizonyítani. Sátáni rituálék során ölték meg a lányokat, akiket megcsonkítottak, és különféle jeleket faragtak testükbe. A magát El Diablónak, vagyis az ördögnek nevező banda- és szektavezér, Sergio Armendariz letartóztatásakor azt állította, Sharif bérelte fel őket a börtönből, hogy folytassák művét.

1998: a rendőrség megtalálja a 17 éves Sagrario Gonzalez holttestét, és először nem a családot, hanem a sajtót értesíti. Állításuk szerint a lány mellékjövedelmet szeretett volna szerezni prostitúcióval, és ezét került bajba. A lány nővére, Sagrario Gonzales a rágalmak és a rendőrség tehetetlensége miatt civil mozgalmat kezdett: a város falaira és lámpaoszlopaira rózsaszínű kereszteket fest minden egyes nyilvánosságra került áldozat után. Juárezt ma sokan a rózsaszín keresztek városaként ismerik.

1999: letartóztatnak több autóbuszsofőrt, akiknek a helyi gyárakban, vagyis a maquiladorasokban dolgozó lányok biztonságos hazaszállítása lett volna a feladatuk. A vád sokszoros nemi erőszak és gyilkosság.

2001: letartóztatják Garcia Uribet és González Mezát nyolc lány meggyilkolásának vádjával a kelet-juárezi gyapotföldek környékén.

2003: elfogják Christina Escobar Gonsalez gyilkosát, aki azt állította, hogy önvédelemből ölte meg a fiatal nőt. A férfit akkor kapták el, amikor a halálra vert áldozatot próbálta betuszkolni teherautójába. A bíróság elfogadta védekezését, és alig hároméves börtönbüntetést szabott ki a gyilkosra.

2004: az egyik leghíresebb mexikói együttes, a Los Tigres del Norte ír egy dalt Juárezi nők címmel. A város polgármestere, Héctor Murguia feljelenti a csapatot a város rossz hírének keltése miatt.

2005: májusban az akkori államelnök, Vicente Fox bejelentette, hogy a gyilkosságok zömét felderítették, és az elkövetőket rács mögé küldték. Az elnöki optimizmus alapja, hogy elítéltek két bandát, melynek tíz tagjára 12 gyilkosságot sikerült rábizonyítani. A vétkesek negyven és száztizenhárom év közötti büntetéseket kaptak. Az év végére azonban kiderül, hogy koránt sincs vége a nőgyilkosságoknak, sőt, azok fokozódtak. Ez lett a legsötétebb esztendő, hiszen abban az évben harmincöt fiatal nő holttestét találták meg a városban.

Lukács Csaba (Mexikó)

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS