A legszegényebbek karácsonya

„Mit ünnepelnek?” – kérdezi mellettem a taxisofőr. Idősebb, ötven körüli férfi, Omárnak hívják. A szájában Kilopatra cigaretta lóg. Az ülésre esik róla a hamu, ahogyan elfordítja a kormányt és kikanyarodik a Tahrír nevű kétsávos sugárútra. Nem igazán zavartatja magát miatta.

„A Messiás születését” – felelem gyanakodva.

Őszintén remélem, hogy el tudok kerülni egy vallási vitát az anyósülésen arról, hogy kié az igazi Isten, és annak ki a prófétája. Ha valamit, hát azt megtanultam az évek során, hogy sose vigyem magammal a vallásomat, ha cikket írni megyek.

A feszültségek kézzelfoghatók ugyanis. Egy-egy hitvita könnyen fajul halálossá.

„A muszlimoknak is prófétája Jézus” – feleli, és ezzel őszinte megkönnyebbülésemre le is zárjuk a vitát. Este hat óra van, csúcsforgalom. Lépésről lépésre araszolunk a belvárosi dugóban. Kairó Abaszéja negyedébe tartok, egészen pontosan a Szent Szív római katolikus templomba, hogy megnézzem a karácsonyi szentmisét, és beszéljek Dominique vagy Claude atyával, akik az eklézsiát vezetik.

Nem véletlenül választottam a Szent Szív-templomot. Ez a templom a kairói szudáni keresztény kisebbség egyik legfontosabb központja. Szudániak pedig jó számmal élnek az országban. Nem véletlenül. Egyiptom és Szudán egy ország volt a brit protektorátus alatt. Az arab rabszolga-kereskedők hurcoltak ide több százezer embert a századok során, a szudáni keresztények is Egyiptomba menekültek a Mehdi-felkelés elől.

Ez utóbbi során a szudáni muszlim törzsek egy próféta (Mehdi) alatt egyesültek, aki kikiáltotta az országban a kalifátust, elfoglalta a fővárost, Kartumot és megölte a brit kormányzót, Gordon ezredest. 

A XX. századra sem javult semmit sem a helyzet az országban. Az arab törzsek folyamatosan gyilkolták a nem arab törzseket, ebből véres és több generációs konfliktus keletkezett. Egy mondatban így összefoglalható, hogy mi volt a darfúri konfliktus, de az is, miért szakadt két részre az ország, és lett a világ legfiatalabb országa Dél-Szudán. A generációk óta tartó törzsi háborúk miatt, amelyek e sorok írásakor is teljes erővel dübörögnek. Azt, hogy Szudánban milyen súlyos a helyzet, remekül illusztrálja, hogy a muszlim többségű Egyiptomot is barátságos országnak gondolják a menekülők. Egyiptomban pedig minden, de nem rózsás a keresztények helyzete.

Dacára a GPS-nek, Omárnak kétszer is sikerül eltévednie az úton. „Elnézést merre van a szudáni templom?” – kérdezgetjük az ücsörgő embereket Abaszéjában a gyéren megvilágított sikátorokban. A harmadik alkalomra sikerül meglátnunk a sötétbe burkolódzó templomot.

A főbejárat mellett Mossberg sörétes puskás és kalasnyikovos egyiptomi rendőrök ülnek, golyóállómellényben. Unottan bámulják a sötét utcát. Akkor élénkülnek fel, amikor felsorakozom a fémdetektoros ajtó előtt.

A Szent Szívnek is három méter magas falai vannak, a tetejükön acélkampók. Vastag acél kapun keresztül lehet bemenni, és az egyetlen megnyitott ki- és bejáratnál fegyveres rendőrök ülnek. A rendőrök elveszik az útlevelemet, hosszasan tanulmányozzák. Egyeztetnek az acélkapunál ülő benti portással, aki beviszi Dominique atyának a sekrestyébe. Mivel indulásom előtt telefonáltam, hogy jövök – miután kipakolom az összes zsebemet és még a fényképezőgépemet is ellenőrzik, hogy van-e benne robbanószerkezet –, bemehetek a templomba.

Nincs okom különösebben méltatlankodni. Az elővigyázatosság nem légből kapott.

2013-ban, amikor a jelenleg regnáló Sziszi-rezsim puccsal (amely egyébként országos támogatást élvezett) megdöntötte az arab tavasz során megválasztott iszlamista Murszi-kormányzatot, az addig egy háló alá tömörülő politikai-iszlamista tömb széthasadt. Több mecsetben gyújtó hangú beszédek hangzottak el a keresztények ellen. Lángoltak is a templomok szerte az országban. A Sínai-félszigetre levonult militáns iszlamista sejtek pedig a mai napig is előszeretettel támadják az ország keresztényeit. A keresztények pedig a nagy ünnepeken gyűlnek össze a legtöbben. Az ilyeneken lehet igazán nagy pusztítást végezni.

Kezet fogok a templom portásával, aki mutatja a kezén a tetoválást. Ő kopt keresztény, majd január 7-én fogja ünnepelni Krisztus születését. A liturgiai különbségek azonban – úgy tűnik – nem igazán forrásai semmilyen konfliktusnak.

„Mind keresztények vagyunk” – mondja.

A templom udvara sötét. Fekete gyerekek játszanak a félhomályban. Gyanakodva bámulnak, miközben átvágok a főépület felé. Egy idősebb szudáni asszony virágmintás ruhában végigmér, majd mutatja, hol tudok bemenni.  Dominique atya éppen gyóntat. Fehér ruhában ül a templom oldalhajójának egy kis helységében.  Gyóntatószék nincs. A pappal szemben fiatal szudáni nő ül és sír, miközben megkapja a feloldozást.

Többen várakoznak még Dominique atyára, ezért kimegyek a templomból. A paplakot keresem, hogy elcsípjem a másik atyát, Claude-ot. Egy piros pulóveres, melegítődzsekis fekete fiatalember jön velem szembe az udvaron. Amikor meglát, elmosolyodik. Ragyognak a félhomályban tökéletes fehér fogai. Ő Claude Ondongan atya.

„Ugye milyen hideg van?” – kérdi nevetve, és felvezet az irodájába.

„Európában még hidegebb van.”

„Jó, de én afrikai vagyok. Nem szoktam hozzá, hogy húsz fok alá megy a hőmérséklet.”

Az irodája egy hatalmas íróasztalból és egy kis tárgyalóasztalból áll. A falakon szentképek sárgulnak.

„Ha le akarsz fotózni, hadd vegyem fel a reverendát” - mondja nevetve. Majd hozzáteszi:    „Még a végén nem fogják elhinni neked, hogy a pappal beszéltél.”

„Hány éves atyám?”

„Negyvenkettő.”

Kiderül, hogy ő maga kérte a kinevezését a templomba, ez pedig élete legnehezebb missziója. Eredetileg csádi származású, de papi pályája során volt már Kenyában, Ugandában is. Mégis, ezt a kairói missziót tartja a legbonyolultabbnak. Többek között azért kérte, hogy ide helyezzék, mert fekete, beszél arabul, és mivel csádi, a szudáni törzsek felett áll.

„Jelenleg is családok laknak itt. Van olyan, hogy az éjszaka közepén érkeznek, egy nejlonzacskónyi holmival” – meséli. A körülbelül ezer főt számláló közösség nyolcvan százaléka nő, három-négy gyerekkel. A törzsi háború üldözte őket az országba, vagy az arabok kerestek új munkaerőt.

„Ne hidd, hogy a rabszolgatartást felszámolták. Jelenleg is aktívan zajlik, csak éppen más keretek között. Idehoznak embereket, és napnyugtától napkeltéig dolgoztatják őket szállásért és élelemért. Semmi pénzt nem kapnak. Az iskolában be kellett vezetnünk a reggeliztetést, mert a gyerekek aludtak vagy verekedtek reggel, mivel nem tudtak enni adni nekik.”

A templom emiatt egyfolytában anyagi gondokkal küzd. Claude atya napjának a nagy részét az tölti ki, hogy pénzért lobbizik különböző nemzetközi katolikus szervezeteknél. Már akkor örül, ha matracokat tud szerezni a menekülteknek. Merthogy nincs nekik, így a földön alszanak. Ha a források hiánya nem lenne elég probléma, még ott van a feszültség a szudáni törzsek között is, amit természetesen Kairóba is magukkal hoztak.

Három nagy szudáni közösség él a város három különböző pontján: egy Abaszéjában, ahol vagyunk, egy Zajtúnban, egy pedig Ma'adiban. Abaszéjában a dinka törzs tagjai laknak, így a templomot főleg ők látogatják. A Dél-Szudán lakosságának jelentős részét kitevő, ötmilliós törzs harcban áll a nuer törzzsel, akik viszont Ma'adiban élnek. Zajtúnban is egy másik törzs él. És így tovább. Claude atyához azonban nemcsak a dinkák tartoznak, hanem más keresztények is a többi törzsből, így az ő feladata az is, hogy a törzsi ellentéteket csökkentse.

„Számtalan incidens volt már” – meséli nevetve a pap.

Visszamegyünk a templomba, mert kezdődik a mise. Asszonyok ülnek a padsorokban, férfiak, sebhelyekkel az arcukon. A törzsi beavatások lemoshatatlan nyomai. Rengeteg a gyerek.

Claude atya elköszön, és bemegy a sekrestyébe.

„Majd figyeld meg, hogy mindenki ünneplőben van.”

És tényleg. Vasalt fehér ing a férfiakon, Szűz Máriás kendő a nőkön.

A római katolikus liturgia nagyjából mindenhol ugyanaz. Itt is, hiába arab nyelvű.

Egyedül a kórus más: minden vallásos ének az élet abszolút igenlése. Erő és kellem. Semmi tinglitangli nyugdíjas énekkar, mint Európában. Hangosan rikoltoznak az asszonyok örömükben, hogy Jézus megszületett.

A hívek persze gyanakodva néznek rám, tekintve, hogy ötven kilométeres körzetben jelenleg én vagyok az egyetlen szőke, kékszemű, fehér fiú.

Dominique atya (aki valamivel idősebb, mint Claude), hogy orvosolja a helyzetet, rám mutat a szószékről és arabul bemutat a közösségnek. A szájak mosolyra görbülnek, kezek integetnek. Az egész templom kezet ráz velem, amikor az a rész következik a liturgiából, hogy „Legyen békesség köztünk mindenkor.”

A mise végén ételosztás van, ez a templom karácsonyi ajándéka a híveknek. Az emberek kettes oszlopba fejlődve, mosolyogva veszik át a fekete nejlonzacskóba csomagolt rizst és lóbabot. Mosolyogva köszönnek egymásnak és nekem is boldog karácsonyt. Aztán hazamennek, mert holnap várja őket a kényszer- vagy alkalmi munka. Már azokat, akiknek van hová menniük.