A cigányok ideje után

Fotó: Dénes Ida

Angolként megtanult magyarul és cigányul, hogy a legarchaikusabb roma népcsoport életét kutathassa. Michael Stewart résztvevő megfigyelésének eredménye, a Daltestvérek című könyv nemrég jelent meg román nyelven is Vremea romilor címen. Az antropológussal választásairól, korszakokról és kulturális különbségekről beszélgettünk.

2014. április 17., 11:392014. április 17., 11:39

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Székelyhon!

– A cigányok jelentik egyik fő kutatási témáját. Ön találta meg őket, vagy a cigányok találták meg önt?

– Én találtam meg őket. Még egyetemista voltam Angliában, amikor egy nyári munka keretében cigányokkal kezdtem foglalkozni egy londoni cigánytelepen. Mondhatni a véletlen műve volt a találkozás. A későbbi tervem pedig az volt, hogy Madagaszkáron kutatok egy olyan kicsiny part menti népességet, amely 1947-ben forradalmat robbantott ki a francia kolonialista rezsim ellen, az érdekelt, hogy mi tette ezt a népcsoportot képessé erre. Időközben találkoztam azonban egy magyar nővel, aki a feleségem lett. Gyermekünk született, és nem költöztünk Madagaszkárra, Magyarországon kellett érdekes témát keresnem. Így esett a választás a cigányokra, nekem ők tűntek Magyarország legérdekesebb lakóinak: a romani nyelven beszélő cigányok, vagyis az oláhcigányok (az oláhcigányok roma nyelven beszélnek, nem románul. Magyarországon románul a beás cigányok kommunikálnak, míg a magyar nyelvet beszélők a romungrók – szerk. megj.).

– Tizenöt hónapon át élt egy oláhcigány közösségben. Hogyan sikerült elfogadtatnia magát?

– Nem igazán úgy mutattam be magam, mint egy társadalomtudományokkal foglalkozó kutatót. Általában azt mondtam, hogy a nyelvet tanulni érkeztem, a megszerzett tudással pedig majd visszamegyek Angliába, ahol mesélek az életmódjukról. Nem használtam a „kutató” szót, attól tartva, hogy ezt csak a rendőrségen hallhatták korábban. Nagyjából tudták, hogy mit is csinálok, mert látták, hogy jegyzetelek, hogy megfigyelem az életük különböző aspektusait. Nem volt könnyű, de amikor megjelent magyarul a könyvem, tetszett nekik. Olyan közösségben éltem, amelynek saját értékrendje, mértéke van. Nagyon másak, mint a magyar cigányok, akik magyarul beszélnek, ezért sok szempontból közelebb állnak a magyarokhoz. Mivel közösségnek saját kulturális értékei és terei vannak, elég nagyot kellett „hátralépnem” a „normális életből”, hogy a közösség tagjává válhassak. Ez jóval nehezebb, mint kutatóként elfogadtatni magam.

A teljes interjú az Erdélyi Napló április 17-én megjelent 15. lapszámában olvasható.