Visszatérés a kalózok egykori fészkébe

Aztán voltunk a fővárosban, Ankarában, a dervisek földjén, Kónyában, a földalatti városokat rejtegető, tündérkéményes Kappadókiában; kelet felé eljutottunk egészen a közel 4000 méter magas, nyáron is hósapkát viselő Erciyes-hegyig, azaz Kayseri városáig, délen pedig annyira távol merészkedtünk Antiochia (Antakya vagy Hatay) meghódításával, hogy a telefonomra „Isten hozott Szíriába” üzenet érkezett. A legtöbbet persze a tengerparton, Mersintől Ayvalikig bolyongtunk, és itt van miből válogatni, hiszen csak a török riviérán hozzávetőleg 1000 km hosszan sorakoznak a strandok százai, de az említett két város közötti partszakasz 1700 km körüli, ami hétszerese a román tengerpart teljes hosszának.

Menekültünk futva mecsetből (túl a rövidnek bizonyult a hölgyek szoknyája), ittunk sört kocsmában fekete papírpohárból ramadán idején (hogy Allah ne lássa), álltunk sorban órákat hivatalokban gyorshajtásos büntetés kifizetéséért (nem értették, miért vesződünk ilyesmivel), de valahogy mégis a szívemhez nőtt ez az ország, ott éreztem igazán elemében magam. Lehet, hogy ebben a vélt távoli rokonság tudata is közrejátszott, de főként a légkör, a hangulat, no meg az árak. Merthogy a fentebb felsorolt „konkurenciához” képest itt lényegesen kisebb ütemben vékonyodott a pénztárcánk. És az sem utolsó szempont, hogy a hosszú évek során itt mindössze kétszer vert el az eső.

Meggyőződésem, hogy az igazi Törökországot, már ami a nyaralást illeti, csak Antalyától keletre lehet megízlelni, amihez képest például Isztambul egy teljesen különálló világ, de a nagyjából Marmarisig tartó Égei-tenger mentén is mást kapunk annál, mint amitől egyedinek éreznénk a helyet, és ráadásul a tenger vize is sokkal hidegebb. Nem úgy, mint mondjuk Alanyában, ahol 34 C-fokos hullámokban is gyakorta mártóztunk, és ahová, valamint a környékére éppen ezért többször is visszatértünk.

Törökországban az 1960-as években kezdődtek az első idegenforgalmi fejlesztések, az 1980-as évektől kezdtek céltudatosabban ráhajtani, azóta töretlen és felfelé ívelő a fejlődés, amit csak a földrengések, a kurdok robbantásai és mondjuk egy Szuhoj Su‑24M vadászbombázó lelövése tudott kissé megakasztani. 1988-ban már több mint 4 millió turistával büszkélkedett, 2000-es évek végétől pedig a világ 10 leglátogatottabb országa között szerepel évi 40-50 millió vendéggel, akiknek fele európai.

A magyar turisták is a hatvanas években kezdték felfedezni Törökországot, ami számukra kezdetben inkább csak isztambuli bazárra korlátozódott, no meg – Rákóczi bujdosói folytán – Rodostóra (Tekirdag), ha már útba esett. A türkiz partot az 1990-es éveke elejétől kezdték tömegesen célba venni, így Alanyát is, ahol az első modern motelt 1958-ban építették, 2007-ben már 157 ezer ágy állt a turisták rendelkezésére, tavaly pedig 22 millió vendégéjszakát regisztráltak. A félig kész épületek alapján ugyanolyan lendületes építkezésben van, mint húsz évvel ezelőtt, de mivel ehhez egyre kevesebb a hely, az egész kezd kaotikus jelleget ölteni. 2024-ben Magyarországról több mint 250 ezren érkeztek Törökországba, míg Romániából 1,17 millióan – ez utóbbiak közel 40 százaléka Antalyába és vidékére.

Legutóbb hat éve jártunk arra, de akkor már érződött az Erdogan elleni, balul elsült katonai puccsot megtoroló bekeményítés, illetve a hatalmi ágak átrendeződésének hatása. Egyre inkább az a fajta szemléletmód kezdett érvényesülni, miszerint a külföldi vendég inkább megfejendő ügyfél, semmint barát. Ebből kifolyólag utána másfelé irányítottuk a vitorlánkat, idén viszont, főként egy decemberben magát kellető, kedvezményesnek tűnő fapadosjegy-ár nyomására úgy döntöttünk, visszatérünk megnézni, állt-e be valamiféle pozitív változás. (Azért mondom, hogy kedvezményesnek tűnő, mert mint utólag kiderült, 130 euróért két héttel az indulás előtt is lehetett alapcsomagos repülőjegyet kapni Bukarestből Antalyába.)

Autóbérlés helyett ezúttal a taxit választottuk, miután a szállásközvetítő oldal 95 euróért ajánlott egy kilencszemélyes kisbuszt az oda-vissza útra, ami a kétszer 130 km-es távot tekintve nem tűnt soknak, de az ötszemélyes is csak 125 euróba került volna. A repülőtér kijáratánál annak rendje és módja szerint vártak, a sofőr hideg vizet készített elő, és útközben még egy megállót is beiktatott, ahol végre megihattuk az első üveg Efest. Nemcsak az ár miatt jobb a taxi: az Antalya és Alanya közötti négysávos úton olyan forgalom dübörög mindkét irányba, plusz 40 fokos hőséggel tetőzve, hogy az könnyen kikezdheti az átlagos európai sofőr idegrendszerét, annál is inkább, hogy a forgalmi táblákat ritkán, a zebrákat egyáltalán, a jelzőlámpákat alkalmanként veszik figyelembe.

Az ugyancsak idejekorán lefoglalt szállás, a Nas Suite, bár kínálnak reggelit is 7 euróért, alapvetően önellátásra van berendezkedve, de azért megkérik az árát a tengerparti fekvésnek: a két hálószobás, nappalis, két fürdőszobás apartmanért napjára 140 eurót számoltak fel ötünknek, reggeli nélkül, és a medence is inkább csak gyerekek számára alkalmas a méreténél fogva. Megnéztem: augusztus második felében ugyanott az egy hálószobás, 50 négyzetméteres „lakosztály” napi 73 eurót kóstál, és van szabad hely…

A homokos parttól gyakorlatilag csak a négysávos út választja el, napágyat is kapunk helyben fogyasztás fejében, de aztán szó szerint szembeötlik a keserű csalódás: a tengervíz annyira szemetes, hogy az már undorító. Hogy a kirándulóhajókról dobálják-e bele, vagy rendszerszintű „megoldással” állunk-e szemben, azt nem tudtam kideríteni, de a part mentén megtörő hullámok naponta többször is irgalmatlan mennyiségű hulladékot ringatnak, majdhogynem lehetetlenné téve a fürdőzést. És ez nemcsak az általunk látogatott strandokra volt jellemző, hanem – az internetes kommentek alapján – Alanya teljes körzetére, ami olyan 70 km-es partszakaszt jelent, beleértve az egyébkény kék zászlós minősítésű Kleopátra vagy Portakal strandot is. „Mindenhol mindenféle kisebb-nagyobb műanyagszemét. A vízen sokszor lebeg olyasmi, aminek biztos nem kéne ott lennie” – írja az utóbbiról az egyik hozzászóló, és telibe talál!

Törökország tehát még sok szempontból nem éri el a „nyugati” színvonalat, de egy valamiben biztosan sikerült felzárkóznia, és azok az árak. Csapolt sört még lehet inni 4,5 euróért napozás közben, de például grillezett báránybordát sehol sem kaptam 19 euró alatt, és a pizzát is legalább 10 euróért vesztegették. Választék van bőven, és a török konyha is hozza szokásos formáját, bár egy helyen helyben készített olasz tésztát is kóstolhattunk.

Muszlim országról lévén szó, a borkészletre nem fektetnek nagy hangsúlyt, de nem is viszolyognak annyira az alkoholtól, mint mondjuk Marokkóban. Itt úgy vannak vele, hogy Allahnak nem tetsző dolog, de ha valaki mégis élne vele, fizesse meg rendesen az árát. És meg is kérik!

Tegyük hozzá: ha vesszük a fáradtságot, és 300-400 méterrel eltávolodunk a parttól, akkor az étlapokon legalább 30 százalékkal olcsóbb fogásokat találunk. Sört már nem mindenütt vagy csak üvegest, bort pedig egyáltalán nem, de amikor a pincérre rákérdeztem a száraz fehérre, szemrebbenés nélkül igennel válaszolt. Ahhoz, hogy pár perccel később a szemem láttára sétáljon be a szemközti önkiszolgálóba, onnan a palackot megvásárolja, és a számlán később 35 euróért feltüntesse, pedig meg sem tudtam inni, annyira meleg és hitvány volt.

Érdekes módon az egyik parti vendéglőben 25 euróért is találtam sokkal jobb minőségben, amiből azt a következtetést vontam le, hogy a víztől távolodva arányosan csökken az étel és emelkedik az alkoholos italok ára. Ez egyébként az élelmiszerüzletekre is érvényes. A bankkártyát mindenütt elfogadják, csupán az egyik piacon prüszköltek tőle látványosan. Az eurónak jobban örülnek, de jobb lírát váltani, és azzal fizetni, mert ha rájuk bízzuk, meglehetősen önkényesen értelmezik az árfolyamot, és nem nekünk kedvezően.

Ami viszonylag olcsónak mondható, az a taxi: a szállásunktól 8 euróért fuvarozott el a tőlünk 3 km-re eső alanyai vár libegő-állomásáig. A parttal nagyjából párhuzamosan haladó Atatürk és Ahmet Tokus sugárutak mentén 300 méterenként gombos taxihívóba botlunk, amelyek – kipróbáltuk – működnek is, ugyanígy a helyi kisbuszon vagy dolmuson sem fizetünk többet személyenként 3 eurónál. Ezek után tényleg fölösleges autót bérelni!

Ha mégis megtennénk, az rövidebb kirándulásokhoz lehet jó, de Alanya környékén jóval kevesebb a kiemelkedő látnivaló, mint például Antalya vonzáskörében. Az innen a 40 km-re keletre, a Toros-hegységben található Sapadere-kanyont és a közelben lévő Dim-barlangot mindenképp érdemes megnézni, ám ide helyi ügynökségek tucatjai szerveznek rendszeres túrákat (akár terepjárós verziót is választhatunk), míg az 1948-ban, útépítés során feltárt Damlatas-cseppkőbarlangot gyalog is felkereshetjük; ez az állandó 23 fok hőmérsékletével és 98 fokos páratartalmával különösen a légúti megbetegedésekben szenvedőknek ajánlott.

Amennyiben olyan – többórás vagy egész napos – hajókirándulásra nevezünk be, a kalózbarlangot (Korsanlar Mağarasi), a szerelmesek barlangját (Aşiklar Mağarasi) és az ezernyi árnyalatban tündöklő, ún. foszforeszkáló-barlangot (Foszforlu Mağara) is szemügyre vehetjük. Ráadásul itt nyílt tengeri fürdőzések is szerepelnek a programban, immáron kristálytiszta, sziklamentes vízben.

Alanya legfőbb jelképe azonban mégiscsak a Kr. e. 4. században, természet alkotta csipkézett kiugrókkal „díszített” sziklaalapzatra, 250 méteres tengerszint feletti magasságban emelt, sokáig bevehetetlen vár. A 2. században kalózok fészkéül szolgált, akik rettegésben tartották a mediterráneumnak ezt a részét; a tövében olyan barlangot is tudnak mutatni a régi legendákban hívők, ahol a szűz lányokat tartották fogva a tenger haramiái. Ám amikor már a római gabonaszállító hajókat is fosztogatni kezdték, maga Cnaeus Pompeius Magnus vezetett hadjáratot ellenük, s annak eredményeképpen mintegy 30 ezret közülük fogságba is ejtett, 846 hajójukat pedig elsüllyesztette. Később Marcus Antonius, a másik római hadvezér a vidékkel együtt Kleopátrának, Egyiptom királynőjének ajándékozott szerelme jeléül, és állítólag még homokot is hordatott oda a Nílus deltájából.

A város kezdetben a színes madarat idéző Korakeszion, a bizánci uralom alatt Kolonosz, vagyis szép hegy néven szerepelt, mígnem a szeldzsukok 1221-ben el nem foglalták, és Alaiyére nem keresztelték. Így is hívták egészen 1933-ig, amikor egy, a Kemal Atatürk államelnök érkezését bejelentő táviratban elírás folytán Alanyaként jelent meg a neve, és aztán így is maradt. A törökök atyja mégse tévedhetett!

És – félreértés ne essék! – az sem téved, aki Törökországot választja nyaralási célpontként, hiszen a természet csodáinak és a kulturális örökségnek egy olyan gazdag tárházát kínálja a keleti konyha ízeivel fűszerezve, amit így együttesen nem mindenhol adatik meg felfedezni – a magyar vonatkozású emlékekről nem is beszélve, amelyekből szintén nincs hiány. Mindössze azt javasoljuk, egy ideig Alanya helyett inkább keressenek más helyet a strandolásra, és erre a 8300 km-nyi tengerpart bőven kínál lehetőséget.

Fotó: Kocsis Károly