Valaha a szerencsét hozta

Az átkosban kéményeket takarított, a falusiak babonákat fűztek a jelenlétéhez, sőt egyszer még a násznépet is elkísérte, hogy szerencsét hozzon. A rendszerváltás után mindez megszűnt, pedig az 54 éves, hatolykai Daczó János szerint ma is szükség lenne az intézményesített kéményseprésre.

– Hogyan lett kéményseprő?
– A ’70-es, ’80-as években géplakatos voltam, és hallottam, hogy egy öreg kéményseprő nyugdíjba megy. Mivel állatokat tartottam, a gyerekek is még kicsik voltak, gondoltam, így könnyebb lesz vigyáznom rájuk, mert nem annyira kötött munkahely. Ezért jelentkeztem kéményseprőnek az IGO-nál (városi közszolgáltatási vállalat). Igaz, amikor odakerültem, már nem adtak bársonyruhát, mint a régieknek, csak egy köpenyt biztosítottak, és mivel a ruhám miatt nem igazán hasonlítottam kéményseprőre, a falusiak heccből autószerelőnek tituláltak.
– Elégedettek voltak a munkájával?
– Amikor kéményseprő lettem, odajött hozzám a főnökasszony, és azt mondta, soha az életben nem látott még szőke kéményseprőt, de ha nem végzem jól a dolgomat, úgy kivág, hogy a hajam is megfeketedik! Tizenketten voltunk akkor kéményseprők, hozzám Zabola, Páva, Gelence, Haraly és a kézdivásárhelyi Kanta utca tartozott. Mivel törvény szerint minden lakos köteles volt évente egyszer a kéményét kipucoltatni, így természetes volt a jelenlétünk a településeken. A főnökasszony legnagyobb meglepetésére én bizonyultam az egyik legjobb munkásának. Nem egyébért, csak én mindig számlát adtam, tehát látták, hogy dolgoztam, míg mások a pénzt zsebre vágták.
– Fűztek-e valamilyen babonákat önhöz a falusiak?
– Ha falura mentem, az embe­rek meg akarták fogni a gombomat, hogy szerencséjük legyen. Egyszer még a násznép is magával ragadott! Ez Gelencén történt, a falu felső felében. Hirtelen megfogtak, odaraktak a menyasszony mellé, hogy szerencséje legyen az ifjú párnak, és a falu másik feléig, a templomig kellett kísérnem őket. Utána volt mit gyalogoljak vissza, mert a biciklimet is Felszegben hagytam, igaz, jól felpakoltak elemózsiával.
– Mikor áldozott le a kéményseprők kora?
– Rendszerváltás után Petre Roman kormányfő úgy döntött, többé nincs szükség ránk, ezért mindnyájunkat elbocsátottak. Ekkor kiváltottam a magánengedélyt, azonban ahogy az emberek lassan megszokták, hogy már nem kötelező a kéményeket kitakaríttatni, egyre kevesebben kerestek fel. Olyan lettem akkoriban, mint a seprűárus cigány, én is házagoltam, kopogtattam: Jó napot, kéményseprést vállalok – de a kaput már szembecsapták. Nem kell, viszlát – mondták. Így hivatalosan abbahagytam a kéményseprést.
– Most, amikor annyi tűzeset van a kémények miatt, nem kap hozzá kedvet?
– Járnak most is kéményseprők falvakon, románok, magyarok, 100 lejeket kérnek egy seprésért, és számlát se adnak. A többségüket be sem engedik, mert idegenek, tolvajnak is nézik őket. Tudom, mostanság mindenféle felszerelést lehet kapni, amivel kéményt lehet seperni, de én azt tartom, aki valaminek nem mestere, annak hóhéra, mert ha rosszul végzi el a dolgát, baj is származhat. Úgy vélem, az intézményesített kéményseprést vissza kellene vezetni, hogy mindenki egy évben egyszer köteles legyen kitakaríttatni a kéményét.  <<