Szívhang

„Megérett a világ a pusztulásra” – fakad ki sokszor kétségbeesésében az abnormális korban élő normálisan gondolkodó ember, amikor a sokadik olyan társadalmi jelenséggel találkozik, amit egyszerűen nem tud feldolgozni morálisan és/vagy intellektuálisan.

Mint amikor börtönbe zárnak egy tanárt Írországban, azért, mert nem olyan személyes névmást használt, mint amit tőle egy aberált törvény és egy divatmániában szenvedő, önmagát „transzneműként azonosító” diákja megkövetel. Igen, kicsit komplikáltabb az eset, de végül is erre redukálható a lényege.

Vagy amikor gyermekek tömegeinek bizonytalanítják el ezer eszközzel a nemi identitását, s midőn egy kisfiú ennek hatására kijelenti, hogy ő kislány akar lenni, akkor akár a szülők akarata ellenére is tönkreteszik egy életre, csonkoló „nemváltó” műtétet végezve rajta.

Vagy amikor állami segédlettel gyilkolnak meg egyes államokban életképes, de meg nem született csecsemőket a nők önrendelkezési jogára hivatkozva.

A nyugati világ viszonylag normálisan gondolkodó szöglete Közép-Európa. Itt még nem fertőzték meg a többséget a woke kreténségek, a BLM, a LMBTQXYZ,  s hasonlók.

De itt is meg van támadva a társadalom morális alapzata, amit az mutat legfőképpen, hogy e térség államainak nagyobb részében – a Kárpát medencében mindenütt - annyira megengedő az abortusz-szabályozás, hogy a polgárok nagy része, majdhogynem a közfelfogás a fogamzásgátlás utolsó, legvégső állomásának tekinti egy védekezésképtelen, ártatlan emberi lény különös kegyetlenséggel való meggyilkolását.

Tizenkét év alatt még az Orbán kormány sem mert ehhez a kérdéshez hozzányúlni, félve attól, hogy a társadalmi támogatottságának épp elegendő részét fogja elveszteni ahhoz, hogy a következő választást már ne tudja megnyerni.

Most végre elfogadta a parlament azt a törvénymódosítást, amiért Dúró Dóra, a Mi Hazánk alelnöke küzdött éveken át, tételesen, hogy kötelező legyen a magzatgyilkosságra készülő anyának meghallgatnia gyermeke szívhangját.

Ez egy apró lépés a jó irányba.

Ami még mindig nem arról szól, hogy a többszörös gyilkosokat a társadalomba visszaengedő, jobb esetben életük végéig közpénzen etető állam ne legitimálja „abortusz” néven ártatlan életek sokaságának kioltását.

Csak egy apró esélyt kap egy csöppnyi testbe zárt lélek arra, hogy saját anyja megkegyelmezzen neki.

És ez az apró esély kiakaszt embertömegeket. Megy a woke-libsi sivalkodás és hisztéria.

Ilyenkor áll meg a józan ész, ilyenkor képtelen feldolgozni a jelenséget a valódi humánum, ilyenkor érzi azt az ember, hogy minden hiába.

De persze nincs minden hiába.

Amikor Vörösmarty megfogalmazta aforizmaértékű, örök érvényű gondolatát arról, hogy az a dolgunk a világon, hogy küzdjünk erőnk szerint a legnemesbekért, nem mérlegelte, hogy mekkora a túlerő. Mi se mérlegeljük!