Négy perc és száz év magány

Hallott, kedves olvasó, a négyperces emberekről? Ha nem, elmondom. Amikor az USA 1917-ben belépett a világháborúba, Wilson elnök megbízott egy George Creel nevű újságírót, hogy győzködje az átlag amerikaiakat, szükséges a háború. Az pedig kiképzett mintegy 75.000 szónokot, akik minden alkalmat kihasználva, mozikban, vendéglőkben, társas összejöveteleken négyperces beszédekben szajkózták a hivatalos álláspontot: helyes besorozni a férfiakat, helyes lefoglalni tulajdonokat, helyes államkötvényeket vásárolni.

Érdekes, hogy ugyanaz a Wilson elnök a háború kitörésekor ünnepélyesen biztosította az amerikai népet, távol tartja az országot a hadakozástól. A sajtó többségében németbarát volt és oroszellenes. Hogyan segítené az USA a hagyományos barátot, Angliát, amíg Anglia a leg-antiszemitább orosz cár szövetségese?!

Így 1916 nyarán Németország nettó nyerésre állt – a francia hadsereg szétesőben, az orosz ugyancsak, az angolok hajlottak elfogadni a nagyvonalú német békeajánlatot. De megszületett a Balfour-nyilatkozat – tessék utánanézni –, mi megkapjuk Palesztinát, és cserébe belevisszük Amerikát a háborúba. Erre az addig németbarát sajtó egyik napról a másikra felfedezte, hogy a németek ápolónőket agyonlövő, asszonyokat megerőszakoló, gyerekek karjait levágó vadállatok. Tilos volt német zenét játszani és német nyelvet tanítani, mi több, támogatták a németkultúra-ellenes magánkezdeményezéseket. Főrendező: George Creel, bemutatják a négyperces emberek.

De unalmas és haszontalan lenne a történelem, ha nem tanulnánk belőle, és ha nem látnánk a párhuzamokat. Országunk vezetői az orosz–ukrán háború elején esküdöztek, távol tartanak minket, két hónap sem telt el, és nyilvánvaló, küldik a fegyvereket. Van George Creel-ünk, Radu Tudor a neve. A bestia, erőszaktevő, rabló német szörnyeteg helyett pedig oroszt hallunk, olvasunk, látunk, az sem baj, ha a felvételek Jemenben vagy Szíriában készültek.

Az amerikai sajtó akkori hátraarcozásából (nem mondok pálfordulást, mert az jó dolog) lett a háború teljes megfordulása, és nekünk Trianon, és azóta száz év magány. Mert négyperces propagandisták mindig akadnak, pénz legyen, az pedig mindig van, erre van. Vajon a mai négyperces emberek mibe viszik bele a békére vágyó, tisztességes, de kevésbé pénzes kisembereket?