Nagymamám piros fonala

A piros olyan, mint nagymamám fonala, kegyetlen emlék.

Rideg idő volt, az eső csepergett, és a szél egyetlen hajszálamat sem kímélte. Ahogy nagyapám kőkertes házához értem, rohanni kezdtem. Be a kapun, majd szaladtam felfelé a dohos lépcsőn, amely minden egyes lépésem után nyikorogni kezdett, mintha felsírt volna. A tornácon még mindig ott volt nagymamám kosara, amelyben fonalait tartotta. A piros fonal kilógott a többi közül, mintha kíváncsi lett volna, hogy hadd lám, ki jött az öregemberhez.

Kopogás nélkül rontottam be nagyapámhoz. Szegény már hozzászokott, mert valahogy örökké rohanás közepette jutok el házához, hogy önmagamra találjak.

– Nagyapa, nagyapa – kiabáltam, ahogy átléptem az ajtó küszöbét. Nem válaszolt. Tudtam, hogy a belső szobában van, a hintaszékben, amelyet még együtt újítottunk fel, és nagymamámra gondol. Ilyenkor sosem válaszol szólításomra.

– Szia, nagyapa – köszöntöttem kedves hangon.

– Kislányom, észre sem vettem, hogy megjöttél – füllentett.

– Jól vagy? – kérdeztem aggódó tekintettel.

– Igen, csak épp a torkomban lévő gombóccal küszködöm, próbálok legalább egy pillanatra megválni tőle, de amióta nagyanyád már nincs velünk, annyira nehéz ez – könnycsepp gördült ki szeméből, és ezzel egy időbe az enyémből is.

Nagymamám csodálatos asszony volt, értünk élt. Egész életé­ben azon dolgozott, hogy nekünk jobb legyen. Minden kívánságom teljesítette, csak gondolnom kellett rá. Bizony furcsa emberek ezek a nagymamák, de náluk minden perc egy boldog év.

– Tata, mesélsz nekem az élete­tekről? – reméltem, ez segít a gombóc eltűnésében.

– Mire vagy kíváncsi, aranyom? – nézett rám szelíd mosolyával.

– Mindenre. Az igaz szerelmetekre. Mi volt a hosszú házasságotok titka, és hogy miért ilyen nehéz az elengedés. Rád vagyok kíváncsi, nagyapa, az emlékeidre, történetedre – hadartam.

Nagyapám a szemembe nézett. Láttam, hogy meglepte kérésem, de mosolygott, majd mesélni kezdett.
Fiatal voltam, amikor megismertem nagyanyádat. Első látásra szerelmes lettem tündöklő kék szemébe, mosolyába, nevetésébe. Ő is belém, hisz jóvágású fiatalember voltam. Négy évet udvaroltam nagyanyádnak, majd megkértem a kezét. Boldogok voltunk, szerelmesek. Ő megadta mindazt, amire szükségem volt: törődést, szerelmet, odaadást, boldog perceket. Nem volt könnyű életünk, édesanyáékkal egy udvaron éltünk, nehéz volt szegény Margitnak az anyós mellett. Erre még én is rátettem egy lapáttal, mindig anyám szavát láttam helytállónak. Margit sokat tűrt, nyelt, hallgatott. Én meg sokszor nem vettem ezt észre.

Terhes lett, megszületett az első fiunk: apád, Barnika. Nagyanyád szeme fénye. Majd jött a másik kettő: Ernő és Karcsi. Számunkra a gyerekek jelentették a boldogságot. Azért dolgoztunk, hogy mindenük meglegyen: ház, kert, földek, család. Kettőnk közül, nagyanyád volt az ügyesebb, mindent meg tudott oldani, számot tudott vetni, hogy mit, hogyan és merre. 54 évig voltunk házasok. Ebbe volt jó is, rossz is.

De inkább jó. Amikor felrobbant a kazán a munkahelyemen, három hónapot voltam Bukarestben, a kórházban. Nagyanyád mellettem ült végig, és velem szenvedett. Az orvosok nem láttak sok esélyt, de nagyanyád, az a makacs asszony bízott benne, hogy lábra állok, és bízott Istenben. Helyrejöttem. Olyan boldog volt az az egy asszony, hogy örömét nem lehetett felülmúlni. Napról napra jobban szerettem. Majd lebetegedett. Mellrákot diagnosztizáltak nála. Rettenetesen féltem, hogy elveszíthetem. Kórházba került, megműtötték, és hitével felépült, mert erős asszony volt. Jöttetek ti, az unokák: Barnika, Istvánka, Réka és Elődke. Amíg meg nem születtetek, nem értettem, azt a sok mesét, amit a nagyapák mesélnek unokáikról. De születésetek után minden világossá vált. Nagyanyád imádott benneteket, mindent megvett nektek, huncutságotokat mindig elhallgatta még előlem is.

Majd ismét nehéz idők jöttek, nagyanyád ismét lebetegedett. A rák újra felütötte fejét. Orvostól orvosig mentünk, de már nem javult az állapota. Tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni, de valahogy mégse hittem el. Annyira fájt, hogy itt fog hagyni, hogy magam is belebetegedtem, a betegségébe. A vérem kezdett kifogyni szervezetemből, és egyre gyengébb lettem. A kezelések nem igazán váltak hasznomra, vérre volt szükségem. Kaptam is, és végre haza tudtam jönni a kórházból, a melegházba, ahol nagyanyád várt rám. Hazavárt, megvárt. Együtt töltöttük élete utolsó heteit. Nehéz volt látni, ahogy szenved, de reménységgel töltött el, amikor azt mondta, Ernő, szedjük össze magunk, és gyógyuljunk meg. Nem gyógyult meg, kéthetente kellett vinni, hogy lehúzzák a vizet tüdejéből, megszabadítsák egy-két napra a tehertől. Éjjeleken át fogtam a kezét. Nagyon félt, nem akart meghalni. Nem akart itt hagyni se engem, se titeket, se az életét. De megtette, mindenkit itt hagyott egy szomorú kedd délután. Azóta is szomorú minden kedd. Elvitte magával a szerelmünket és a boldogságunkat.

Időbe telt, amire meg tudtam szólalni nagyapám szavai után.

– Örülök, hogy elmondtad ezeket nekem, nagyapa – mondtam, ő pedig szorosan magához ölelt, és karjai között végre megtaláltam a választ. A választ, melyet nem lehet kimondani, hogy akármi történjék, nagyapám karjai között mindig önmagamra találok, abban a sötét, de mégis fénnyel teli szobában, ahol nagymamám piros fonala figyel az ablakon át a tornácról.

Most már két őrangyalom van, nagyapa és nagymama. Együtt vannak, csak a kukucskáló piros fonalat hagyták itt emlékként.