Másfélszer a Föld körül

Az Olt utcai negyedik emeleti lakás nagyszobájának falán hatvan érem függ, szépen bekeretezve. Csak később veszem észre, hogy a több tucat kupa és emlékserleg némelyikébe, úgy harminc-negyvenesével még van érem. Vagy 200 – mondja. Téved. Majdnem 300 darab van, felénél több arany. Olyan körülmények között, hogy Csutak Tamás akkor volt karrierje csúcsán, amikor volt olyan román nemzetközi bajnokság, ahol a győzteseknek rossz minőségű papírra nyomott oklevelet adtak, éremre nem jutott.

Első hivatalos versenyét, a Gáll Lajos-emlékversenyt 1979. március 11-én nyerte. A gondosan vezetett edzésnapló szerint, amelyben a megyei mezei futóversenytől a Balkán-bajnokságig minden szerepel, negyven év alatt 337 versenyen indult, és 292 érmet nyert, amelyből 150 arany, 92 ezüst és 50 bronz.

– Iskolás koromban mindent is sportoltam, de nem versenyszinten. Ott laktunk a zeneiskola mellett, fociztunk rengeteget. Ha háromra nem mentél vissza, nem jutottál fel a pályára. Ott voltak a nagyobbak, Nagy Csabi, Kovásznai Ádám, Barabás Misi, félórákat állhattál a kert mellett, hogy hátha valakit hazahívnak, hogy felállhass te is. Minden áldott nap sötétedésig játszottunk az akkor még feketesalakkal borított pályán, a felismerhetetlenségig koszosak voltunk, amikor abbahagytuk – eleveníti fel. – Fodor Sándor volt a testnevelő tanárunk, akkor még rendes iskolaközi bajnokságok voltak, megyei és országos szintig. Kettőtől kézilabdáztunk a kettős licibe, s onnan rohantunk a Csíki negyedi iskolába, mert ott focizni kellett. Mindenen részt vettünk. Egy rangnak számított akkor, hogy benne vagy az iskola csapatában.

Elmondása szerint első „valódi” sportélménye az volt, amikor a Mikó ebédlőjének színpadán Kisgyörgy Tibivel – akiből remek kézilabdázó vált – városi döntőt játszott asztaliteniszben, amelyet végül elveszített.

„Deák Lacival, akivel egy udvarban laktunk, csak úgy kedvtelésből ki-kifutottunk a Gém-várához, de versenyszerűen atletizálni nagyon későn, tizenegyedikes koromban kezdtem, már csak azért is, mert az osztályban, a Puskásban, az akkori 1-es ipariban, szinte nem volt olyan ember, aki valamit nem sportolt volna rendszeresen. Csak csendben jegyzem meg, hogy egy „sportos” ipari líceumi osztályból, 39-ből 25-en egyetemet végeztünk, pedig akkor még felvételizni kellett, hiába vitted a „doszárod”. Egyik osztálytársam, Kovács Lajos, atletizált Latzin Gábornál, elmentem egyszer, télen egy edzésre, és „ott rekedtem”. Az edzés este kilenckor volt, mert akkor volt üres a csarnok. Alig fértünk, Czikó Árpi, Harmathy Gyuszi, Kondor Izabella… mind tanult emberek lettek, úgy, hogy este kilenctől tizenegyig jártak edzésre, és másnap reggel hétre mentek iskolába – csak mert sokan mondják, hogy a sport mellett nem lehet tanulni…”

Sebességed van, vagy inkább bírod? – kérdezte az edző. Inkább bírom – válaszoltam. Ebben maradtunk. Futottam néhány kört, odahív, azt mondja: „Fiam, ne rángatózzál” – s onnantól aztán megtanított futni – mert egyáltalán nem mindegy, hogyan mozogsz.

– Annyian atletizáltak, hogy a tavaszi vakációban Málnásfürdőn szervezett táborba nem tudtak mindenkit elvinni, aki rendesen járt edzésre, hanem válogatót szerveztek, hogy ki menjen. A sportiskola három nagy Irannational busszal ment táborba, benne kézilabdások, kosarasok, tornászok. Szóval, ha nem volt eredményed, nem fértél bele a 120-as keretbe – emlékszik vissza erre a versenyre, amit – nem kis meglepetésre – egy hónap edzés után, megnyert. „Ez volt számomra az egyik legnagyobb élmény, hogy kiharcoltam, hogy elmehessek táborba, ami amúgy, miután édesanyám egyedül nevelt, másképp szóba sem jöhetett volna”.

Aztán megnyerte a Gáll Lajost, majd azután, Kézdivásárhelyen, a Kalith Attilával akkor fénykorát élő sportiskola helyi atlétái közül is „megvert néhányat”. Egy Sepsiszentgyörgy – Kézdivásárhely verseny akkoriban „felért egy rosszabb országossal”.

Aztán végzett az iskolában, de egy csonthártyagyulladás miatt nem tudott sportra felvételizni. Katonaság, majd lehetett menni dolgozni a IAEA-ba. Közben megalakult az MSC, ahol leigazolt sportolóként, középtávon futott tovább. Az első országoson, amit a kétszeres olimpikon, Ilie Floroiu nyert meg (13:15-ös ideje, a kenyai Henry Rono 13:09-e után akkor a világ második legjobb ideje volt 5.000 méteren), a 15. helyen végzett. Floroiu csúcsai azóta is érvényesek és – Csutak Tamás véleménye szerint – „egyhamar nem fogják megdönteni”. 1984-ban minden kategóriában egyes időkategóriát futott, és „pártalapon” négy órára csökkentették munkaidejét, majd egészen „profi” lett.

– Akkor már bejutottam az ország első tíz versenyzője közé úgy, hogy a zónaverseny után, ahol az indulók háromnegyede kiesett, 5.000 méteren három futam, azaz mintegy 50 ember indult az országoson. Ezzel még nem kerültél be a válogatottba, mert oda az eredmény nem volt elég, „háttér” kellett. Volt olyan, hogy megnyertem a terem országost, amit aztán, formai hibára hivatkozva (egyik futam egy körrel többet futott), elvesztettem, annak a futamnak az időeredményéből csak úgy levágtak egy fél percet. Később, amikor ismét nyertem, nem mehettem a Balkán-bajnokságra, mert azt Jugoszláviában rendezték, és nem voltam elég „megbízható” – emlékszik vissza.

1989-ben hazai pályán terepfutásban megszerezték a város történelmének első felnőtt csapat aranyérmét, egyéniben a második helyen végzett, a román nemzetközi bajnokságon 10.000 méteren, a Román-kupában 5000 és 10.000 méteren harmadik lett.

A forradalom, egyebekkel együtt, elseperte a sportot is, az atléták fele azonnal abbahagyta az edzést.

– A vállalatnál a kedvezmény megszűnt, kizárólag a feleségem támogatásának köszönhetem, hogy tovább sportolhattam: két kicsi gyerekkel állandóan itthon maradt, hogy én edzésekre, versenyekre járhassak, így jött össze például egy Balkán-bajnoki bronzérem – meséli.

Elvégezte az egyetemet, közben a válogatott kerettel edzett, edzősödött, majd tornatanárként dolgozott.

A Gáll Lajos Futókörrel, miután „beleöregedtek a negyvenes évekbe”, szó szerint zsákszámra nyerték az érmeket, zsinórban hozták a Balkán-aranyakat, tízszer indultak a Bécs–Budapest, és húszszor az Arad–Békéscsaba szupermaratonon, NATO-futáson, Balaton-futáson, de a Clermont-Ferrand-i veterán világbajnokságon a román csapattal negyedik lett.

A jövőről nem szívesen beszél, mert „nem jól néz ki”. A „nehéz sportágak” nem divatosak. Karatéban elmegy a gyerek egy országosra, indul két kategóriában és három stílusban, s hazajön öt éremmel. Ennyit egy atléta életében nem biztos, hogy nyer, de egy birkózó semmiképp, hisz ő évente egyetlen érmet nyerhet – magyarázza.

– Hiányzik az otthoni indíttatás, hogy menj, fiam, edzésre. Sőt, még testnevelésből is felmentetik a gyereket, mert kilencest kapott és rontja az általánosát. Egy néhány száz méteres Mikulás-futásra, ahol mindenkinek, a legutolsónak is befutócsomagot adunk, alig jönnek gyermekek, mert a szülők féltik, hogy megfáznak. Azzal nem gondolnak, hogy mindennek, a mozgáskultúra hiányának, mennyi negatív következménye lesz, az ellenálló-képesség csökkenéséig és a betegségekre való hajlamosság kifejlődéséig – mondja kissé keserűen.

Azt mondja: „amíg bírja”, addig még fut. Hogy miért? „Mert sportolni jó…”