Könczei Árpád Tragédiájáról

Az elmúlt évtizedekben volt már az erdélyi néptáncszínházi kínálatban egy Tragédia. Azt az előadást annak rendezője, László Csaba eredetileg a székelyudvarhelyi Néptáncműhely számára készítette, aztán a Nagyvárad Táncegyüttessel alkotta újra. Az akkor egy elég bátran átköltött, teljes egészében a közép-kelet-európai folklór (táncok, zene, énekek, gyermekjátékok) eszközeivel színre vitt adaptáció volt. Belátván, hogy az eredeti, meglehetősen szövegközpontú forma bizonyos eseményei, filozofálásai tánccal nem játszhatók el egy-az-egyben, inkább olyan helyzetképek sorakoztak benne, amelyek a nézők gondolatait, érzéseit az alapműben leírtak/elmondottak felé terelik, az azokon való elmélkedésre késztetnek, a Háromszék Táncegyüttes és Könczei Árpád nem ezt az utat választották. Ők az eredeti mű formáját, a történelmi korokon átvezető, de aztán a jelenkorig eljutva ezen túllépő, nyomasztó jóslatok színeit is tiszteletben tartva egy klasszikus színházi, ama másiknál kevésbé elvont, kevésbé táncköltemény-jellegű előadást hoztak létre, melyben elhangzanak a kulcsmondatok szóban, vagy ének formájában.

A szín ezúttal is egyszerű, benne egyetlen díszletelem, egy óriási hintaszék íves talpához hasonló tárgy található, célja egyelőre ismeretlen. A háttérre kivetítve a teremtés-jelenet igen szellemes megfogalmazását láthatjuk, majd élő színpadi szereplő mivoltában felbukkan Lucifer, aki ingerült párbeszédet folytat a kivetített teremtővel. Lucifer a rendező szavai szerint is a rideg logika és érvelés, a teremtett világ tökéletességének tagadása, a mindenben hibát keresés és találás megtestesítője kellene legyen, s az előadás bizonyos kiemelkedő pillanataiban az is, valóban. Többször is azonban inkább hisztis aktivista, mintsem elképesztően okos manipulátor képét mutatja. És küllemében, valamint táncos megfogalmazásában is nagyon hasonlít ahhoz, amit az Ördögváltozás Csíkban című előadásból már ismerünk. Az első emberpár teremtése is itt mintha az ő műve lenne. Szerencsére a táncuk aztán kellőképpen elvarázsol ahhoz, hogy ezen ne akadjunk fenn nagyon, s az is csak részletkérdés, hogy az elcsábítás, alma-jelenet és az Úr haragja, ami az Édenből való kiűzést vonja maga után, elég finom jelzés szintjén marad, az alkotó ránk hagyja, hogy a történet ismeretében mindezeket belelássuk a jelentbe. És ez az érzés aztán többször is jelentkezik még az előadás során (az alkotók mentségére megjegyzem: ez a kortárs táncszínházi adaptációk esetében is általánosnak mondható gyakorlat, bár tény, hogy nem túl elegáns). És aki nem „látja bele” a jelenetekbe az Úr egyetlen tilalmát az emberek felé, az nem láthatja azt sem, hogy ők megszegték azt, szóval alapvető dolgok sikkadnak el, mert ha nincs főbűn, értelmetlen a bűnhődés is, és egyáltalán, az egész eredeti művet mindvégig mozgató hit és kétely hullámzása itt valahogy nincs érezhetően-felfedezhetően jelen a darabban, az előadás számol azzal, hogy ezt mi úgyis tudjuk.

Az egyiptomi szín a szokásos képi elemekkel operál, mintha az antik domborműveken látott pózokat és a dél-kelet-európai fűzértáncokat keverték volna a Michael Jackson Remember the Time című videó­klipjéből ismert mozgáselemekkel. A mondatot, hogy „milliók egy miatt” sajnos inkább csak belehalljuk a jelentbe, mintsem értjük, s nem válik világossá, hogy mi volt itt Ádám célja, mibe bukott bele (egyáltalán: belebukott?), és hogy mi miatt megy tovább, mit keres az újabb és újabb korokban és helyszíneken. Athén-szín nincs, a következő a római jelenet. Míg előbb csak ritmushangszereket hallhattunk, itt már van dallam is, mi több, a tánckar is megvillantja amúgy kiváló énektudását. A zenekar, amint azt a Heveder bandától már megszokhattuk, ezúttal is játszik az előadásban, és természetesen nem csak zenét. Cselekvő részvevői, mi több, esetenként főszereplői egy-egy jelenetnek, bár a korábban általuk oly magasra helyezett lécet ezúttal mintha nem érnék fel. A darab komolyságához, súlyához képest játékuk néha akkor is tréfás, amikor nem kellene annak lennie, az emelkedett, szertartásos hangnemhez képest sokszor civil. A szín főbb karaktereinek táncos megfogalmazása azonban igen míves, és hozza azt a költőiséget, amit reméltünk, hogy láthatunk. A mondott szöveg veretes, súlyos szavakat régies mondatszerkezetben tálaló volta azonban a táncosok egy részének nem természetes, nem működik igazán jól. A korábban már emlegetett óriáshinta ellenben szerencsésen megmutatkozik időközben: igen sokféleképpen használva színenként akár többször is átváltozik, hajó, amfiteátrum, templom, nyaktiló, barlang vagy sziklaorom… Kiváló ötlet, kiváló megvalósítás.

A középkori színt ismét megmenti a tánc, a szépen összehangolt, egyidőben táncolt, de merőben különböző karakterű párosok. A kar, sajnos, kicsit sete-suta, a hitvita lényege, a kicsinyes csökönyösség kérlelhetetlenségének tragédiája nem derül ki belőle kellőképpen még így sem, hogy közben mondják-zsolozsmázzák a problémát jelentő megnevezéseket. Innen igen nagy ugrással a párizsi szín következik és jól látható, hogy amiről ez a jelenet szól, már mai, s igen élénken foglalkoztatja az alkotókat és az előadókat is. Tulajdonképpen itt érkezünk el azokhoz a problémákhoz, amelyekkel mi magunk is naponta küzdünk a köz- és magánéletünkben. A fennen hirdetett nagy eszmék képmutató és álságos volta, az őszinte és nagy áldozattal győzelemre vitt forradalom aljas ügyeskedők általi lenyúlása és az igazi hősök „kicsinálása”, a propaganda és a mögötte zajló brutális átverés látványos kavalkádja a jelenet, melyet aktualitása és érintettségünk miatt sajnos, mindannyian értünk, amely megérint, s mely kétségtelenül az egyik legjobb momentuma az előadásnak. És ez utóbbi mondat kis híján a következő színre is igaz, mely az eredeti Madách-műben a szerző korának színe volt, s melyet az alkotó ezúttal merészen, de nagyon helyesen saját jelenkorába, a mába helyez. A minden téren és mindenáron való versengés, a beteges exhibicionizmus, önmegvalósítási és megfelelési kényszer és az ezekből adódó problémák koreográfiai megjelenítése igazán látványos, hatásos, a tánckar szemmel láthatóan ismeri ezt az érzést, és fürdik a lehetőségben. Itt kell szóvá tennem, hogy a háttérre időről időre kivetített mozgóképek néha elterelik a figyelmet a tánckar munkájáról, néha pedig „csupán” nem segítik a megértést.

A falanszter az egyik, ha nem a legjobb koreográfia, melyben a vezető tudós tánca alighanem a legfigyelemreméltóbb szóló az egész előadásban! A finálé nagy meglepetéseket nem okoz, de tán nem is kell. Keretes szerkezet szerint visszatér a vetített bepillantás az angyalok között álló és bátorító szavakat mondó Teremtő világába, elhangzanak a kulcsmondatok. Az előadás működik.

A jelmezek a szokásos színházi embertragédiája-jelmez-mintákat ismétlik meg. Tulajdonképpen dicsérhetném is, hiszen nem rosszak, van itt-ott pár egészen ötletes megoldás, az nem vitás, de előfordul az is, hogy a zenészeket zavarja a játékban…

Végül, de a legkevésbé sem utolsósorban mindenképpen szólnom kell, méghozzá ezúttal igazán maradéktalan elismeréssel az előadásban hallható zenéről. Régóta beszélünk szakmai körökben arról, hogy aki (nép)zenét szerkeszt össze egy (nép)táncelőadáshoz, esetleg újszerű (divatos „világzenei”) hangszerelésben, az – hadd fogalmazzak finoman – még nem feltétlenül zeneszerző, bár a színlapokon rendre annak nevezik. Könczei Árpád azonban valóban az, s ezt a korábbi színházi művei és a pár éve bemutatott udvarhelyi Móka után most ismételten bebizonyította azzal, ahogyan pár korábbi szerzeményét alkalmazta az előadáshoz, és ahol kellett, kiegészítette új, kimondottan ehhez az előadáshoz szerzett tételekkel. Szerencsénkre egyre gyakrabban alkot saját szerzeményű zenét használva, rendesen feladva a leckét a következő időszak programzene-szerzésre vállalkozó ifjú titánjainak. Áldott karácsonyvárást kívánva, arra biztatok mindenkit, nézzék meg az előadást. És láthassunk még hasonlókat ezután is.

Fotó: Kátai Jocó