Hidegrázás van, babám!

Ha hiányzik a még most is kommunistáknak Romániában egy hervadt, véreres sziromlevél – ette fene, odafuvintom. Ugyanis a Román Kommunista Párt – köztudott, lapunk is írt róla – annak idején tételesen és lappangó, sunyi törvényerővel kijelentette, húsz év teltével nem lesznek ám itt nemzeti kisebbségek! Az is igaz, hogy még maradunk kicsinyég, úgy két-háromszáz esztendeig, ha Isten is segít. Segítségünkre sietett azonban az Orbán-kormány, és nem is önzetlenül, hiszen ha iskolákkal, ösztöndíjakkal, vállalkozók támogatásával, miegymással segít bennünket, itthoni árvákat, abból bizony Romániának s a román népnek is haszna van. Ilyen egyszerű ez a képlet.

Azt viszont kedvetlenül és köpetingerrel fogadjuk mi, „határon túliak”, ahogy szétmaszatolja a magyarországi sajtó, a televízió legnagyobb és megtartó kincsünket, az anya- a magyar nyelvet. És ezt nem íróként, egykori és „mai” tanárként mondom, de mondja mellettem sok ezer ember és mind fölháborodtan.

Megfagyunk az idegenségben is, ebben a télben is, az elnyomatásban is, ám az ún. magyar rádiók, tévék nem rendkívüli, szélsőséges  elnyomatásról, hidegrázásig menő fagyról szólnak tízpercenként, hanem extrém hidegről. Szituációkról beszélnek, generációkról – és nem veszik észre, mert senki nem kötelezi az adott szerkesztőségekben, hogy magyarul kellene ám szólni, emberek!

A generációk mindeközben satnya és penészes nyelven halnak el s ki a nemzetből. Átveszi bizony a kisebbségi hidegrázásban ezt az „extrém” nyelvet az egyetemi képzés nyelve is, amíg még lehet ilyen magyar nyelven beszélni a menedzserképzőben például. Hidegrázás van, babám!

Helyzet van, babám! És ebben a helyzetben szituációzunk a „többség” legnagyobb örömére, hiszen magunk robbantgatjuk nemzeti értékünket, az anyanyelv kincsét. De hát a magyar televízióban, a szerkesztőségekben nincs egy ember sem, aki azt mondaná: hallod-e, Ivette, Meláni, Richár barátom, ezt a kéziratot és az utána jövő hasonlókat én le nem adom, közre nem nyújtom, míg magyarul meg nem tanulsz írni!

Voltam Pestbudán főszerkesztő is, szerkesztősködtem több lapnál is, és – megszokták a nyelvi igényt a külső és belső munkatársak. Ám most úgy rémlik – sajnos, a kisebbségekben is –, hogy az tűnik műveltnek, aki nem magyarul beszél, hanem műveltül.

Szánalmas szituáció.