Aggodalom, nosztalgia, kétség

Mikes Kelemen éppen háromszáz évvel ezelőtt írta le száműzetése legfőbb helyszínéről, hogy igen szép kies hely. Ehhez a szép kies helyhez kapcsolódóan fogalmazta meg elszakíthatatlan kötődését a szülőföldhöz, illetve a hazához, ami aztán szállóigévé vált: „úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.” Látszólag tréfás hangon szólt erről a kapcsolatról, valójában azonban a székely észjárásra jellemzően, paradoxonnal élt, ezért a szokatlan nyelvi „mutatványért” is válhatott egyik leggyakrabban használt szállóigénkké Mikes mondata. Megjegyezzük, jobb híján kellett szeretnie száműzetése helyét, végső soron Rodostó bizony félreeső maradt mindig számára: szép, kies hely...

Láthatjuk, a kies szó gyakori lehetett a századokkal korábbi nyelvhasználatban. Ma azt mondhatjuk, kiessé többnyire az ember jelenléte teszi a helyet, a környezetet. Ha pedig hiányzik az ember valamely helyről, vidékről, azt ugye mégsem mondjuk embertelennek, hanem kietlennek, azaz kopárnak, zordnak vagy elhagyottnak.

Mondhatni, ember nem járta vagy ember nélküli az ilyen hely. Mint éppen napjainkban, amikor alig találni kedves helyet vagy tájat, illetve kellemes társaságot, barátságos nyilvános tereket, helyiségeket. Nagyvárosok idegenektől nyüzsgő sétálóutcái, zsúfolt terei kietlenek és csendesek. Nemkülönben a sajátunknak érzett, otthonos közösségi terek. Az ismeretlen bekövetkeztétől való félelem és a társaiért, szeretteiért való aggodalom tartja vissza az embert a társasélet alkalmaitól és megszokott helyszíneitől. Valójában ide illik az egykori híres-hírhedt nyelvi fordulat: kísértet járja be Európát, jobban mondva: az egész világot. Fenyegető, ijesztő események – világjárvány – közepette zajlanak napjaink. S úgy szeretjük (!) ezt a meghatározatlan ideig tartó szükségállapotot, hogy el nem felejthetjük a járvány előtti életünket...

Persze hogy ez utóbbit sem lehet eszményíteni! Visszatekintve az időben, találni visszás társadalmi helyzeteket. Ki más, ha nem az ember él vissza mindig a természet s az élet törvényeivel! Mohóságunk, önzésünk mérhetetlen. Az ókori demokráciákban is volt rá eset, hogy az egyik bölcs fényes nappal, lámpával a kezében kies tereken kereste az embert, máskor meg éppen egy polgárosult és tülekvő világban érezte azt a költő, hogy Diogenész lámpájával kellene megindulnia, hogy környezetében emberre találjon... Kiviláglik mindebből, hogy csakis kies helyen következhet be az, ami az embert megfosztja emberi mivoltától. Ember nélküli helyen ilyen nem történhet meg. Keserűen jegyezte meg egyik modern írónk, Panek Zoltán: „ahol nincs jelen az ember, ott nem történik semmi embertelen.”