A jó szavaim közül

A mennyben lakó Mindenható sosem kérdez, nincs bíráskodás az ő részéről sem itt, sem amott. Itt még azt is meg lehet beszélnem, hogy van vagy nincs egy jó szavam. Mármint a románokról, akik itt, a magunk földjén a pusztuló s bujdosó eliramodásunkat követelik. Azt kérdezte tőlem egyikük, hogy íróként nincs egy jó szavam a románokról. Ilyenkor szakad nyakunkba az önvédelem, amikor hamis a vád, és gaz a vádló.

Itt áll az ablakom előtti füvön a lombtalan, cinegékkel tele fa alatt ifjúságom egyik csodája szőkén, nem fázik, csak néz engem: mit szólok hozzá? Írom a nevét szerelmemnek, s remélem, ma is él. Sonea Mioarának hívták, Kolozsváron, az egyetemi könyvtárban borult egymásba a lelkünk. Istenem. Aztán az egyik találkán azt mondta, az apja megtiltotta, hogy egy magyarral járjon. Pedig a mellénél alább nem jutottunk. Nem akkor tudtam meg, hogy magyar vagyok, de a tilalom nagyon fájt.

Ifjú tanár koromban, ajaj, létezett a pionírszervezet! Valami történelmi okból egy gyermekcsapattal ment a rajoni szervezet vezetősége a Duna-deltába. A megyei elnök hívott, s mentem vele kirándulni. Három nap, ámuló székely gyermekeink a Kárpátok tetejétől le a Regátig s tovább. Román házaspárhoz szállásoltak el engem, a férj sofőr volt, a felesége tanárnő. Ma is köszönöm, ahogy dédelgettek bennünket. És faggattak, és nem tudtak semmit az erdélyi helyzetről. Csak jók voltak hozzánk.

És itt áll az ablakom alatt a sok megaláztatásban gazdag életem, simogatja a fejem a román Mioara (magyarul báránykát jelent), talán vigasztal, hogy miben öregszünk, egymástól eltiltva. És most azt mondom, hogy annyi esztendő után is, igenis érzékeli s megtartja a szem is az illatot. Mennyi jó szavam volt, van, s még lenne!

Isten bizony nem én hívtam Sepsibükszádra tanárnőnek Garofita (Garofica) tanárnőt, küldték az elvtársak a román Ókirályságból a katedrára. Egy szó nem sok, annyit sem tudott magyarul, a székely tanulók még annál is kevesebbet románul. De hát milyen az élet? A fiatal magyar orvosokat pedig be a Regátba, távol, hadd gyökerezzenek át román földbe. Ma a kórházunkban a román orvossereg annyit tud magyarul, mint annak idején Sonea Mioara, aki itt áll a lelkem lombjai között, és édesget-dédelget: ne sírjak.

Nekem nincs egy jó szavam? Ma sem tudom elképzelni, hogy lehet gyűlölni egy egész népet. Azt igen, szeretni hogyan lehet. Vagy csak lehetne? Ennél százszorta is jobban? Igen? Igen bizony. Lenne jó szavam elegendő.

1966-ban még mindig fiatal tanár voltam, kezdő költő. Hát jön riadtan egy délelőtt az öreg postás. Azt mondja, nem pénzt hozott... És nyújtja remegő ujjain a papírt: katonai behívó, koncsentra, azaz katonai továbbképző, s éppen Zilahon. A postás minden ránca sajnált engem. De hát menni kell, 45 nap. Ki sajnált, ki nevetett az iskolában. Elutaztam.

Ady Endre városában hamar kiderült, tíz gyalogost hívtak be a rajonból, Sepsiszentgyörgyről és 5 tüzért Brassóból. Ott volt köztünk Liviu Briota, román szülők gyermeke. Itt nőtt fel, senkit olyan székely tájszólásban beszélni nem hallottam, mint őt. Szülei egy szót sem magyarul. Életében soha egy ellenséges szót, soha. Volt-e hozzá más szavunk, mint jó?

No, az egyik nap jön az újsághír, hogy Kolozsváron a magyar színházban bemutatják Madách Imre Az ember tragédiája drámáját. És én egyenruhában, alhadnagyként. Mondom a társaknak, eltávozást kérek a parancsnoktól… Óriási sikerem volt az ötlettel. – Ettől a hisztériás ezredestől? Na, ne, ne tedd, ne is gondold… De igen – mit veszíthetek? A láncaimat. Jelentkeztem, bejelentett rángatózva az idegességtől az őrmester, nézett, mint egy bolondot. És behívatott, fogadott az ezredes. Ő maga is csodálkozott az asztala mellett ülve.

– Ezredes úr tisztelettel… – intett, leültetett, ő is visszaült. – Szombaton lesz a legnagyobb magyar dráma bemutatója Kolozsváron. Jelentem, azt Ady Endre magyar költőnk barátja, a híres Octavian Goga fordította románra… Magyartanár vagyok, írok is, nagyon szeretném látni a bemutatót.

Kikísért, elengedett. Van hozzá illő jó szavam. Az is lehet, Mioara üzent neki lélekhosszon, azért tette.