Amikor hatezren is szurkoltak egy udvarhelyi futballmérkőzésen

A székelyudvarhelyi labdarúgásban, az 1930-as évekig visszamenőleg, több olyan időszak volt, amikor tehetséges labdarúgókat nevelt ki a város. Az 1957–58-as évadban Székelyudvarhelyen az akkori idősebb játékosokkal (Miklós Vilmos, Patakfalvi Sándor, Mósa István, a Szőcs testvérek, István és József) egy fiatal generáció fel tudta venni a versenyt – kezd mesélni Pötyi bácsi –, megmutattuk, hogy képesek vagyunk bekerülni a nagycsapatba. Akkor sok olyan tehetséges játékos volt Udvarhelyen, mint Bálint Ferenc, Sepsi Sándor, Kulcsár Ernő, Balázsi Miklós, Hodgyai Dénes, Birtalan József, Jánosi László, Sipos Árpád, akik huzamosabb ideig ki is használták adottságaikat. Aztán a hatvanas években átalakult a  helyi foci, a fiatalok – többek között én is – beépültek a nagycsapatba. Akkor a tartományi bajnokságban játszott az udvarhelyi együttes.

A csapat mindig ott volt az élmezőnyben, néha a bajnokság megnyeréséről is álmodoztunk – meséli –, ami aztán sikerült is, a csapat bejutott a C osztályba. Aztán megint változások jöttek, Nagyváradról Băcuț Lajos személyében hoztak edzőt a csapathoz, aki a Dinamo játékosa is volt. Irányítása alatt jó tudású, ügyes gárda kovácsolódott össze, ami meg is hozta az eredményt. Akkor a C divízió szintjéhez képest erős csapatunk volt, mindig az első-negyedik hely valamelyikén végeztünk.
Voltak meccsprémiumaink, 50 lejt kaptunk egy győztes mérkőzésért, míg 5 lej járt egy gólért. Akkoriban 5 lejből vettünk egy nyalókát a gyereknek, egy fagylaltot és egy csomag kakast. Komoly juttatásban nem részesültünk, persze a város vezetősége a lehetőségekhez mérten díjazott minket.
Csapatunk erősségét az is bizonyítja, hogy a Román Kupában bejutottunk a legjobb 16 közé, ahol a Petrozsényi Jiullal játszottunk. A találkozó nagyon jól kezdődött számunkra, hiszen a hatodik percben gólt szereztem. A közönség tombolt, sajnos a második félidő közepén egy közvetlen szabadrúgást Libardi direkt a kapuba rúgott, szabálytalan góllal egyenlített, megadták. A közönség nagyon felháborodott, a korlátokat áttörve bejött a pályára, a bíró lefújta a mérkőzést, majd zöldasztalnál elveszítettük.

Közel tíz évet együtt játszottunk, egymás gondolatát is ismertük, minden megvolt ahhoz, hogy jó csapat legyünk, így a vezetőség megcélozta az egy osztállyal fennebb való szereplést – ekkor jutott el a székelyudvarhelyi labdarúgás egyik legjobb pillanatához. Mindenki mellénk állt, a város és az állami kézben lévő vállalatok is támogatták a labdarúgást. Az 1971–72-es bajnoki évben a csapat második lett, majd a bajnokságok átszervezése után Textil néven bejutottunk a B divízióba. Ekkor újabb játékosokkal erősödött a keret, mint Béres Gyula, Vajna Csaba, a László testvérek, Gyula és László.

Felkészülési mérkőzéseken több A divíziós együttest legyőztünk, próbálgattuk, mit is tudunk. Eljött a Marosvásárhelyi ASA, 6–1-gyel küldtük haza őket, a Brassói Steagult 4–2-re vertük, a Tordai Arieșult 1–0-ra, a Poli Temesvárt 2–1-re, a Kolozsvári U-t 1–0-ra stb.. Ezeken a meccseken a csapat bebizonyította, hogy jól összekovácsolódott gárda, így bátran vágtunk neki a B divíziós időszaknak. Jól indultunk, a Hunyadi Corvinult Szávuly és László góljaival legyőztük hazai pályán, a lendület és az akarat megvolt, jól is játszottunk. Idegenben második meccsünket megnyertük Cugirban, az első pár forduló után ott voltunk az élmezőnyben – vázolta a bajnoki rajtot. Aztán jött Szatmárnémeti Székelyudvarhelyre, itthon kikaptunk tőlük 2–1-re, ez volt az első vereségünk. Meg tudtuk volna nyerni a meccset, hiszen 1–1-nél büntetőt is rontottunk. Jól ment a játékunk, csak tapasztalatlanok voltunk, emiatt sok olyan meccset veszítettünk el, amelyen mi vezettünk. Aranyosgyéresen 3–0-ra vezettünk a szünetben, végül döntetlen lett, a Temesvári CFR ellen kettővel vezettünk, 3–2-re kikaptunk, a Nagyváradi Olimpia ellen is vezettünk, majd vereséget szenvedtünk tőlük. A szatmári visszavágón öt-hat tiszta gólhelyzetet hagytunk ki, majd kaptunk egy szerencsétlen gólt, és 0 ponttal jöttünk haza. Pedig a középpályánk nagyon erős volt, a Bálint – Széll – Vajna hármas a mezőny egyik legerősebbje volt.

Az udvarhelyi közönség mindig is imádta a focit, nagyon lelkes volt. A B divíziós hazai mérkőzésekre 5–6000 szurkoló jött el, ami hihetetlen volt – meséli könnybe lábadt szemekkel. Minden héten megnézték a mérkőzéseket, mindenki érdeklődött és tudta, mi történik a csapatnál.

A szezon közepén kilencedikek voltunk, a tavaszi fordulókra  úgy éreztem, egy súly került a játékosok vállára. Számoltuk, kell még 10 pontot szereznünk, hogy bent maradjunk a B divízióban. Ez sajnos nem sikerült, kiesésünkben minden közrejátszott, bírói tévedés, játékoshiba, balszerencse stb.. A bajnokság végére az utolsó meccseket itthon is elvesztettük, összeroppantunk, és kiestünk – zárta a B divíziós kalandot Széll.

Mindezek ellenére olyan teljesítményt nyújtott ez az együttes, amit sem előttünk, sem utánunk senki sem tudott megismételni. Voltak még kimagasló eredmények, de huzamosabb ideig ütőképes csapat a miénken kívül nem volt Udvarhelyen.

Miután kiestünk, a csapat szép lassan széthullott, többen – főleg a légiósok – elmentek, kevesen maradtunk. Újabb generációváltás következett, akkor került a csapathoz Mihály Imre, Jakab József, Rácz Dénes. Én is játszottam itt még négy szezont, majd 1975-ben abbahagytam a labdarúgást, akkor 33 éves voltam.

Sajnos most oda jutottunk, hogy nincs már nagypályás labdarúgás Udvarhelyen. Nehéz nekünk, öregeknek megemészteni, de változott a helyzet, másak a körülmények. Szerintem jelenleg nincs komoly utánpótlás, amely odaadóan dolgozna, emiatt nem jön össze egy jobb, ütőképes gárda. Pedig a tehetség mindig adott, de nincs példa, nincs nagycsapat, ahova felhozni, fejlődni.

Ha lenne pár cég, mint a Roseal, és összefognának, áldoznának a focira, akkor létre lehetne hozni egy ütőképesebb csapatot. Hiszen 90 év nem akármi a székelyudvarhelyi sportéletben, főleg a labdarúgásban. Minden sportágban voltak nagyok, és lesznek is, és pont a futballnak kell most lemaradnia...