Vendégélmények Bukarestben

A vendégszektorból megpróbálni szurkolni egy román-magyar, válogatott szintű futballmérkőzésen igazi élmény. Nézzük csak: az utazás hosszú, kényelmetlen, ha nem issza magát az ember alkoholos kómába, akkor elég nehéz tolerálni az utastársak dorbézolását, üvöltözését, viszont az okádék-kupacok kerülgetését, a rongálások tanulmányozását már az unaloműző tevékenységek sorába lehet sorolni. A mérkőzés helyszínéül szolgáló városba való megérkezés csupa izgalom: igazán szórakoztató az össze-vissza futkosó csendőrök látványa, az előlük való elszaladás, de a könnygáz belégzésekor sem nagyon unatkozhatunk. Na, de aztán betuszkolják az embert a buszokba, amelyekben órákig kell ücsörögni, összepréselődve, mint a heringek, de jó dolog, hogy ha már az ájulás környékezi az embert, akkor nyugodtan, a társadalmi előítéletektől való félelem nélkül lehet a buszban hányni. Ilyen körülmények között a célváros látványosságainak a buszból való megfigyelése valahogy elmarad, remélem, ezért nagyon nem fognak megharagudni a házigazdák. Érkezés a stadionhoz, végre egy szusszanásnyi szabadság, hisz a vendégszurkolók részére elkülönített „fan zone” van berendezve sátrakkal, alumíniumszékekkel és asztalokkal. Igazán kedvesen a bukarestiek, alig tíz lejért kínálják a sört, a kis hotdogot, nyolc lejért a vizet és a kólát. De hát meg kell hozni az áldozatot a kedvencekért! Végre kapunyitás, menjünk be akkor a stadionba. Azaz mennénk, de a háromezer embert mindössze ötös csoportokban engedik be, így belekerül egy másfél órás, újból heringszerűen eltöltött várakozásba, amíg keresztüljut az ember az első kordonon. De lehet legalább szórakozni az elhangzott, szebbnél szebb szitkokon, hallgatni, hogy a szurkolótársak miképpen szeretnék bedarálni az összes román csecsemőt – igaz, a csecsemők az idő előrehaladtával a reálisabb jegyszedőkké változnak. Szórakoztatásul lehet olvasgatni a magyar (?) nyelvű szórólapot, amelyből kiderül, hogy Bukarest „élénk és tele látnivaló turistai célokkal, egyike a legszebb európai fővárosnak számít.” A biztonságiak szigorúak: nagyon végigtapiznak, mindent megnéznek, a magyar nyelvet ismerő, többnyire székelyföldi ürgék cenzúrázzák a bevinni szándékozott zászlókat, sálakat. A székely zászlóra az a rendfenntartói ítélet, hogy „ez nem Steaua–Sportklub hokimeccs”, így elkobzás a sorsa, de Erdély, Felvidék, Háromszék stb. feliratú magyar zászlók is fennakadnak a rostán. A lelátó bejáratánál újabb biztonsági ellenőrzés, még egy szigorú motozás, majd csak ezután következik a jegyellenőrzés: innen már (majdnem) teljes a szabadság. Kis csendőrpánik, szaladgálás, majd végre fel lehet menni a lelátóra.

Ami a mérkőzést illeti, a legszórakoztatóbb az volt, amikor egy idősebb, eléggé enerváltnak tűnő férfihang amolyan tanári, magyarázós stílusban többször bemondta magyarul, hogy a magyar szurkolóknak jegyük érvényesítésével két darab ital és két darab étel jár ingyenesen a Magyar Labdarúgó Szövetség ajándékaként. Ahogy megszólalt a hangosbemondó, a stadion rögtön dührohamot kapott: szerintem a 3–0-ás hazai győzelem sem tudta ezt megfelelően ellensúlyozni. A magyar szurkolók amúgy nagyon értékelték az ajándékot, elmagyarázva Csányinak, hogy pontosan mit is csináljon a hotdogjával, de sokan inkább megették.

A mérkőzés lejártával egy újabb, alig órás várakozás, mire elkezdték engedni a vendégszektor közönségét a buszokhoz, majd újabb másfél órás sorban állás következett az értékmegőrzőnél. Mivel sürgetett a vonatindulás, egy idő után a szurkolók már maguknak keresték a konténerben a holmijukat. Sokan nem is találták, de sebaj: több is veszett Mohácsnál, hogy erről a meccsről ne is beszéljünk. Ami biztos, csupa élmény volt ez a kiszállás, s ahogy szoktuk mondani: legnagyobb erénye, hogy létezett.