Végkiárusítás

Emberünk, akinek életéből egy rövidke időt figyelemmel követünk, negyvenen felüli háziasszony, aki vidékről utazott egy nagyvárosba ügyeit intézni. A pecsétes papír érdekében másnapra is maradnia kellett, így kénytelen volt szállást keresni, éppen ő, aki életében sosem aludt idegenben egyedül. Tanácstalanságából adódóan több órába került, mire szobát kapott egy külvárosi szálláshelyen. Hogy is lehet ennyi pénzt elkérni egy szobáért, csóválta a fejét még akkor is, amikor az önkiszolgáló vendéglői ízetlen ebédet maga mögött tudva a központi részen nézelődött. Megváltozott a környék, hiszen évtizede is van, amióta nem járt arra. Pompás nagy épületek, rikító színre festve szinte mindegyik, másikról meg a vakolat is hullt… A délutáni órákban minden üzlet nyitva tart még, egyikbe-másikba be is tért, leginkább nézelődni. Nem is magáért, inkább két tizenéves lányáért tette – ajándékot szeretett volna vásárolni. És mi lehetne az más, mint valami sajátosan női holmi. 

Egyik hatalmas kirakat ablakain óriási betűkkel írva azt olvasta: Végkiárusítás! Hogy miért kell ehhez a felkiáltójel, azon nem is töprengett. Benyitott. Sok-sok polc, azokon rengeteg holmi, nem úgy látszott, mintha a maradék árutól szeretnének szabadulni. Mindenütt két árcédula, a régi vastagon áthúzva, másikon kisebb összeg. Na, éppen jó helyen jár, nyugtázta, van itt piperecikk, ruha, cipő, fehérnemű, még edényfélék is, bár azok nem érdekelték. Nyaklánc kosárnyi, műanyag, kő- és fémmedálokkal, először ezeket vette szemügyre közelebbről. Jó tíz perc is eltelt, mire meggyőződött: ilyesmit akármelyik falusi vásáron, búcsún is látott már. Tovább nézelődött, szövetnadrágot keresett. Ezek vannak – mutatta a polcot a vérszegény, vékonyka elárusítónő, olyan hangon, mintha nagybeteg ágyánál strázsálna. És visszaült a számítógép mellé. 

Volt ott farmer, bársonynadrág, műanyagból még több, de olyan áron, amennyit nem szívesen adott volna értük. A táskák felé indult, amikor megakadt a szeme a rakásnyi pólón. Mindenféle színben, méretben kínálták magukat, feliratosak és felirat nélküliek, olcsóbbak és egészen drágák is voltak. Na, ez az! Megsimogatta egyiket-másikat, ujjai közt dörzsölte, hogy anyagukról eldöntse, tényleg pamutból vannak-e, mint az a címkéken állt. 

A végkiárusításról semmilyen fogalma nem volt, mégis úgy érezte, a szónak nem ezt kellene jelentenie… Azzal az illúzióval nyitott be, hogy olcsóbban, legalábbis jó áron kap ezt-azt, most meg számolgatja, érdemes-e vásárolnia itt. A két lánynak különböző méretű póló kell, végül kettőt-kettőt választott, narancsszínűt, sötétkéket, almazöldet és egy mogyorószínűt. 

Mielőtt a pénztárhoz indult volna, még megnézte a táskákat. Neki is kellene egy új válltáska, az sem baj, ha nem bőrből, csak sokba ne kerüljön. Több száz lejt írt a címkéken. Jól látja? – hajolt közelebb. De hát… az eredeti áron ugyan ki vette volna meg? Ki adná félhavi keresetét egy táskáért?

Végignézte a ronda és szörnyű drága cipőket. Ugyan ki venné fel bármelyiket is, ha emberek közé menne? Még egyszer körbesétált, végighordozta tekintetét a pulóvereken, nadrágokon, a méregdrága műanyag fehérneműkön, melyeken még az sem volt feltüntetve, hol, melyik országban varrták. És lemondott a nyakláncokról is… 

Kint az utcán azon töprengett, elmondja-e otthon, hogy a végkiárusítás még nagyobb csalafintaság, mint az akciózás, árcsökkentés? Sehogy sem értette, hogyan adhatnak el olyan árut, ami korábban sem kellett senkinek.