Színe és fonákja

Nem csupán az abrosznak, lepedőnek, ingnek, blúznak van színe és fonákja, hanem más dolgoknak is. Aminek éppen nem is kellene lennie. Mert vagy olyan a szóban forgó dolog természete, hogy nem is kellene vele kapcsolatosan ezt szóba hozni, vagy pedig… hát olyannak is van fonákja, aminek csak színe kellene legyen.

Amióta nem házi szőttest használnak törlőnek, abrosznak, aminek mintájából eleve kitetszik, hogy melyik a színe, nehezebb eldönteni a dolgokat. Aztán meg jó ideje még abroszt is olyat árulnak az üzletekben, hogy beszegve sincs, és mindkét oldala mintás… Mint mondják: színire járó – ami olyan szőtt mintát jelent, pl. a zsákoknál, hogy a színe és fonákja is ugyanolyan mintájú. Ilyen se színe, se fonákja dolgok a függönyök, és persze régóta ismerjük az olyanfajta kabátot, amit ha kifordítanak, ugyancsak kabát, csak éppen más színű.

Régebben a cirkuszban láttunk ilyet, ám a spórolós világ divatba hozta ezt is. És még valamit: hogy a dolgoknak vagy csak a színét, vagy csak a fonákját látjuk. Mintha nem ugyanannak a jó és rossz oldala lenne. Mert mint mondani szokták, a hátnak hasa is van – vagyis mindennek van fonákja, a jónak is van rossz oldala.

Mielőtt túl sokat fonákolnánk erről a témáról, szögezzük le, vagy inkább említsük fel, hogy még a valóságtól elrugaszkodott szocializmus elvi útmutatója, a dialektikus materializmus is egységében igyekezett láttatni a dolgokat. Van tehát a dologban valami, mondhatja az ember. Na de mi? A parasztinak nevezett józan ész(járás), logika is ezt sugallja: ne csupán az egyik oldalát nézzük a dolgoknak. Mert akkor mi magunk is, legalábbis véleményünkben, egyoldalúak leszünk. Gondoljuk csak el, hogyan is lehetne képileg ábrázolni az egyoldalú embert: volna hasa, de nem lenne háta? Vagy éppen fordítva?

Megtanultunk panaszkodni, siránkozni, mint a kényes pestiek. Úgy jött ez is ránk, mint a nyelvi divatok, a se füle, se farka rövidítések, az érthetetlen szólások. Értelme nincs ugyan, de „legalább” más, mint ami eddig volt. Olykor már az üldözési mánia határát súrolja a mindenbe belekötés, a mindent félremagyarázás. Sértődöttség, zavartság, kompenzálások.

Ennek ellenkezője a közömbösség vagy amit a rómaiak szent együgyűségnek neveztek. Amikor már nem is nézzük a dolgok színét, fonákját. Különös eset, hogy képesek vagyunk elfogadni ebben azt is, amit a szánkba rágnak… Újságíró ismerősöm mesélte régebben, nagy avatások, ezek szerint választási kampányban történt, hogy valamelyik székelyföldi kis, félreeső faluban is avattak valamit. Valamennyien összecsődültek, a nép azt látta, hogy jöttek nyakkendős urak, szalagot vágtak, beszédet mondtak, és a közel állókat kaláccsal kínálták. Kérdezett is egy atyafit az újságíró, mit gondol mindarról. Hát ez nagyon jó, kezdte meggyőzően, jó, hogy bevezették hozzánk is a szennyvizet. Rákérdez az újságíró: tényleg úgy látja-e, hogy jó, ha bevezették a szennyvizet. Igen, hangzott a válasz, ugyanis valami olyat adtak át, ami nem működött, úgyhogy nem volt honnan tudnia, pontosan miről is van szó.

A megalázkodó nép, amely az abrosz színéről vagy fonákjáról lehulló morzsáért is megnyalja hálásan azt a kezet, amelyik koncot vet néha, nem is érdemel mást. Szerintem éppen olyan fontos tudni a dolgok színéről és fonákjáról, mint az égtájak helyzetéről, ha nem akarunk végképp eltévedni a világban.