Nem minden szégyen, ami annak látszik

Igazából még fel sem tudtam fogni a szerencsémet, a sors ezen áldását, hogy eljuthattam Japánba. Van, aki könyvet írt ottani tartózkodásáról, mások is az élet számtalan területén próbálják hasznosítani a felkelő nap országaként emlegetett, de valójában egyáltalán nem ezzel jellemezhető államban észlelteket, tanultakat. Én sem vagyok ezzel másképp.

Mert Japántól és a japánoktól rengeteg a tanulni való, azt is mondhatnám, tulajdonképpen csak tanulni való van (lásd riportunkat). De akkora a kulturális különbség, hogy amikor idehaza a „milyen volt?” kérdésekre mindannyiszor pár másodperces gondolkodási idő után csak annyit tudok kinyögni, hogy „az egy teljesen más világ”, akkor egyszerre mondok keveset és sokat. Hisz a teljesen más világot szó szerint kell érteni, kissé bővebben úgy tudnám kifejteni, hogy olyannyira más alapokra van helyezve ott a társadalom működése, az embereknek a közösség iránti odaadása olyan mértékű és annyira őszinte, hogy viszonyítási alapot is nehezen tudunk találni, legfeljebb a rendtartó székely társadalom ma már a gyakorlatban tetten nem érhető mítoszában.

Például: a japán tévéhíradókban, azon a kellemes tényen túl, hogy nem a szenzációhajhászásra épültek, igen gyakran volt kiemelt téma az, hogy valaki vagy valakik mély megbánással bocsánatot kértek. Egyik héten egy étteremlánc teljes vezetősége mondott le és kért nyilvánosan bocsánatot, mert az egyik, általuk forgalmazott, és a vendégek elé tálalt fogás nem úgy nézett ki pontosan, mint ahogy azt a vendéglők elé kihelyezett, viaszból elkészített mása tudatta. A következő héten az egyik tévétársaság rendkívül közismert és népszerű, idős műsorvezetője a mikrofonok és vakuk kereszttüzében, könnyekkel a szemében kért bocsánatot a japánoktól azért, mert a fiát (!) rajtakapták azon, hogy valaki más bankkártyáját használta. A műsorvezető fiának tette miatt akkora szégyent érzett, hogy felmondott a tévétársaságnál, és teljesen visszavonult a közszerepléstől – amint japán vendéglátóink véleményezték, még az is lehet, hogy az országból is elköltözik.

Egy idő után már nem is csodálkoztunk, amikor az esti híradóban egy, bűnbánó arccal az újságírók elé kiálló úriembert láttunk. Ha valaki rossz fát tett a tűzre, arról a japán közvélemény névvel és arccal illusztrálva azonnal tudomást szerzett, a személyiségi jogok védelme ugyanis nem illeti ott meg azokat, akik a társadalommal szembekerülnek – senki egyéni joga, érvényesülése nem állhat a közösség érdekei felett. De érvényes ez a kereskedelmi társaságokra, a legnagyobb cégekre, bankokra is, nem láttunk a híradókban egyetlen kitakart cégnevet, logót még akkor sem, amikor esetleg dollármilliós kereskedelmi érdekek sérülhettek egy-egy híradás következtében.

Mindez természetesnek hat egy olyan társadalomban, ahol gyakorlatilag nem létezik bűnözés, nincs csalás, átverés, tolongás, könyöklés, ahol az egyének meggyőződéssel helyezik a társadalom érdekeit a saját egyéni és családi érvényesülésük elébe. Igaz, szegénység sincsen, ahogyan túl szembetűnő pompa, gazdagság sem vált ki irigységet. Az ott töltött idő alatt azt tapasztalhattuk, hogy az éremnek csak színe van, fonákja alig: amikor visszásságokra próbálok példát találni, hosszú gondolkodás után ilyenek jutnak eszembe, hogy a japán társadalom nagyon kirekesztő, szinte lehetetlen közéjük beilleszkedni – hát persze, ahhoz, hogy megmaradjon ilyennek, nem engedheti meg magának, hogy felhíguljon.

Idehaza, mint mindannyian tudjuk, ehhez képest teljesen más világ van. Itt nem mond le, nem szégyelli magát, nem kér elnézést az sem, akiről kiderül, hogy csúszópénzt fogadott el – lásd Adrian Severin EP-képviselő esetét. Ha egy politikus fiáról kiderül, hogy bűncselekményeket követett el, méghozzá erőszakos bűncselekményeket, nemhogy az anyja nem vonul vissza, sokan még védelmükbe veszik a „szegény, eltévelyedett” csemetét, Adrian Plăcintăt. De Romániában előfordulhat az is, hogy a börtönbüntetését letöltő, korrupt politikus a cellából egyenesen a közéletbe tér vissza (lásd Adrian Năstase történetét).

Igaz, elnézéskérésre volt a napokban példa: Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester a románságtól kért elnézést egy, a választási kampányban tett kijelentése miatt, amikor azt találta mondani, hogy nem szívesen látna románt Sepsiszentgyörgy képviselőjeként a parlamentben. De ez a történés is inkább visszás érzéseket keltett bennem: túl azon, hogy ez is csak egy politikai gesztus, visszatetsző az, ahogy az elnyomott kisebbség tagja kért elnézést az elnyomó többségtől, amelynek egyik képviselője „nagylelkűen” ezt el is fogadja... Hát valahogy Japánban ezt sem tudnám elképzelni, hogy megtörténhet.