Mit ér az ember... ha lelőtték?

Hónapok óta folyik a média- és nyilatkozatháború Marosvásárhelyen egy olyan ügyben, amit máshol, más társadalmakban egyetlen szóval elintéznek. Mert azokban a másik társadalmakban a dolgok valamiféle természetes rend folytán a helyükre kerülnek.

Kezdődött valamikor azzal, hogy szobortalapzatot állítottak a Vár sétányon, amire fel akarták magasztalni egy eleddig nem rehabilitált, háborús bűnökért elítélt és kivégzett tábornok bronzba szobort büsztjét. Akkor sikerült megakadályozni a szoborállítást. De mert a talapzat nem állhat üresen, és hogy ne rontson rajta a könyörtelen idő, meg aztán azért is, mert valamiféle eleve elrendeltetés folytán egy katonai laktanya elé állíttatott, régi-új szerepet kapott. Egy másik tábornok – ha már az első nem ment – fémbe öntött képes mását akarják odabiggyeszteni, ápoljuk haladó hagyományainkat jelszóval. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a második generálist nem ítélték el sem háborús, sem népellenes bűnök miatt, sem tömegmészárlás elrendelésében. Azon egyszerű okból nem, mert idejekorán elhalálozott. S a nemlétbe való átlényegülés erkölcsi alapot szolgáltat némelyeknek arra, hogy „márványba szoborják” és közszemlére tegyék dicső alakját. Hogy bűnügyi eljárást indítottak ellene pontosan a fentebb felsorolt vádak alapján? Potomság! Ha meghalt, akkor nem bűnös.

Adott egy helyzet. 1989-ben lőttek. Valaki elrendelte a tűzparancsot. És valakik végrehajtották. Következésképpen – valakik meghaltak. Marosvásárhelyen szám szerint hatan. Azóta nincsenek gyilkosok, csak áldozatok. Előbbieknek jár emlékmű, utóbbiaknak nem. Húsz év alatt Vásárhelyen nem sikerült egy méltó emlékművet állítani azoknak, akik – önhibájukon kívül – a gyilkos golyók útjába kerültek. Nem készültek hősöknek, egyszerűen csak ott voltak a golyók útjában. És meghaltak. Van nekik egy fából ácsolt, mára már megkopott, redves, eső és nap fakította emlékművük, amit ha nem cserélnek ki, lassan magától dől össze. Számtalanszor határoztak a helyi tanácsban arról, hogy új, időtálló, köbefaragott emlékművet kapnak. Nem kaptak. Ugyanaz a tanács most a gyilkosságok elrendelésével – jogi műszóval élve – alaposan gyanúsítható tábornoknak akar szobrot emeltetni. És itt van a logikai bukfenc: aki ölt, vagy öletett, annak jár az emlékezés, akit megöltek, annak nem. Ezen nincs mit vitatkozni, nincs mivel érvelni – egyszerűen nonszensz. És megengedhetetlen. Mondom, egy normális társadalomban. Nem nálunk.

Ne csodálkozzunk a dolgok ilyeténképpeni állásán. Most olvasom, hogy 2010 januárjában szobrot akarnak állítani Nicolae Ceauşescunak. Na nem Vásárhelyen. Bár ezek után már ezen sem csodálkoznék. Scorniceştien akarják. Illetve hát akarja az unokaöccs, Emil Bărbulescu. Már meg is beszélte egy francia, külhonba-szakadt-hazánkfia szobrásszal. Ott fog állni a város közepében, az emlékház előtt. Mert az is van.

Lefogadom: Scorniceştien mindenki ismeri a Ceauşescu nevet. És azt is: a vásárhelyi szoborra szavazó tanácsosok közül egy sem tudná felsorolni kapásból a hat marosvásárhelyi áldozat nevét. A Guşáét tudják. Naná, egyet könnyebb megjegyezni, mint hatot...

Csak azért, hogy emlékezetükbe idézzem, most a 20. évfordulón: Bodoni Sándor, Hidos Adrian, Hegyi Lajos, Muntean Ilie Ion, Payka Károly és Tamás Ernő. Nekik kellene az emlékmű, illetve a hozzátartozóiknak. Na meg nekünk, vásárhelyieknek.